2012. január 25.

Vigyázat! Függőséget okoz!

   Kinyitom. Suhognak a lapok, peregnek az oldalak. A kezembe simul, kényelmesen elhelyezkedik. Elégedetten morog, ahogy ujjaimat végigfuttatom a sorok mentén. Lapozok. Kuncog, mintha csiklandozná. Mindjárt. Mindjárt. Csak még egy kicsit...
   Megvan! Kellemes illat árad felém. Közelebb hajolok, orromat a sárgás lapokhoz érintem. Igen! Ez az a semmivel össze nem téveszthető illat, ami minden alkalommal átjárja és megnyugtatja lelkem. Egy kicsit hűvös, mint az erdő egy nyári zápor után, de ott van benne az a telt parafa illat és az idő porszaga. Varázslatos!
   Olvasok, de nem látom a betűket. Azok már az első szó után életre kelnek. Színes ruhákba öltöznek és táncot járnak egy néma, folyamatosan változó ritmusra. Élnek. Minden mozdulatukban benne van a lüktetés.
   Most meglódulnak. Száguldoznak, örvénylenek. Körém gyűlnek, a hajammal játszanak és cirógatnak. Aztán hirtelen megtorpannak, s engem jeges rémület kerít hatalmába. Fagy vesz körbe. Csikorogva, jég kéken járják lassú táncukat tarkómtól le, egészen a gerincemig. Lélegzetem is eláll, szívem kihagy egy ütemet. Szemeim sebesen cikáznak közöttük. Várom, hogy mi következik.
   Végül enged a hideg, s kínzó lassúsággal oldódik a helyzet. Melegség járja át testem a megkönnyebbüléstől. Ezt megúsztuk.
   Új mondat, új jelenet – új színek, másik tánc.
   Észre sem veszem az idő múlását. De hogyan is vehetném észre? Hiszen éppen napokon, éveken utazok keresztül. Most a középkor, pár oldal múlva már a távoli jövő, aztán vissza a jelenbe, hogy átnyargalhassak egy másik dimenzióba.
   Leomlanak a falak, eltűnik a szoba. Itt vagyok és mégsem. Úton vagyok, s mégis egy helyben maradok.
   A hegyekben járok. Látom az alattam elterülő völgyet, a kígyózó folyót. Zöld, buja növényzet mindenhol. Az ég szikrázóan kék, hófehér felhők úsznak keresztül rajta. Madarak éneke hallatszik mindenfelől. Visszatérek farkas családomhoz, hogy együtt indulhassunk vadászni...
   Tengerparton élek. A sós homok lágyan masszírozza talpamat. A tenger moraja állandó, mintha valami fontosat akarna kétségbeesetten közölni. Minden reggel meghallgatom, s közben elbűvölve figyelem, ahogy a Nap korongja vérvörösből arannyá, majd izzó sárgává válik... 
   Fehérség vesz körbe, talpam alatt csikorog a szűz hó. A levegő hideg és tiszta, mint a fagyos kristály. A szél a hajamba kap, és pirosra csípi az arcomat. Varjú kiállt a távolban, s ijedten szárnyra kap. Más nem zavarja meg a csendet... 
   Ott vagyok, és itt vagyok. 
   Elszakadtam magamtól. 
   Hány ember kereste ezt? Hány ember keresi ezt? 
   Időutazás. A lélek elválasztása a testtől. Ébren álmodás. Bárhogy nevezik, bármit keresnek, sohasem találják meg. Pedig a megoldás végig ott hevert az orruk előtt. Még most is ott hever a vékony, sérülékeny lapokon. Mégsem találják meg a választ... És nem is fogják. Kicsit szomorú. 
   Bárcsak lett volna, bár lenne valaki, aki elmondja ezt nekik! 
   Ébren álmodok, álmodva ébredek. Olyan, mint a legerősebb kábítószer. Mégis több. Nincs idő. Nincs tér. Nincs valóság... és mégis van! Felfogom és mégsem. Látom, pedig nincs ott. Életre kel a varázs, magával ragad, és nem enged el. Mindent betölt, mindent megváltoztat. A legerősebb drog sem képes erre! Függő leszel, ha jól adagolod. Én már az vagyok. 
   Elégedetlen, sértődött morgást hallok. Bocsáss meg. Megsimogatom engesztelésképpen. Kicsit elkalandoztam. De most már csak rád figyelek. 
   Újra elmerülök, az örvény lehúz. Mintha egy feneketlen tengerben süllyednék. Egyre mélyebbre és mélyebbre. S mégis, minden másodperccel többet látok, több hang jut el a fülemhez. Illatok garmadája csiklandozza orrom, egyre jobban érzem a Nap simogató melegét. 
   Visszatérnek mellém régi-új barátaim. Páncélos lovag közeledik jobb felől, karján zöld bársonyruhát viselő hercegnő. Mögötte sárkány pihen szemét félig lehunyva, orrából szürke füst gomolyog. Balról elegáns férfi közelít. Bölcs szemét rajtam tartja, homloka ráncokba szalad, ahogy erősen gondolkodik. Társa egy alacsony, köpcös férfi. 
   Minden irányból közelednek. Megszámolni sem tudom őket. Aktatáskás emberek, férfiak és nők, középiskolás diákok, kisiskolások, öreg nénik, vámpírok, indiánok, démonok, tündérek, törpök, manók, lidércek, s még ki tudja miféle szerzetek. Félek, kevés lesz a szoba mindenkinek. De ahogy körülnézek, látom, hogy a falak távolodnak. Minél többen vagyunk, annál nagyobbra nő a szobám. 
    Egész tömeg vesz már körül. Halkan beszélnek egymáshoz. Hangjuk kellemes morajjá olvad össze.
  Lassan csendesedve válnak ketté, s utat engednek egy gyönyörű, fenséges farkasnak. Tiszteletet parancsoló léptekkel közelít. Aranysárga szemét végig rajtam tartja. Óvatosan előre dőlök és kinyújtom felé a kezemet. Még pár lépés és hozzáérek dús, szürke bundájához. Már csak pár centi választ el tőle. Csak még egy kicsi hiányzik... 
   - ANNAMARI! 
   Bumm! Elemi erővel zuhanok vissza testembe. Vendégeim köddé válnak, a pompás farkas szertefoszlik. Keményen, fájdalmasan érkezek vissza fizikai valómba. Szédülök, zúg a fejem, szívem hevesen ver. Zavartan nézek körbe. 
   - Annamari! Hozzád beszélek! Hallasz egyáltalán? – Édesanyám lép be a szobába. Csípőre tett kézzel megáll, közben bosszús pillantást vet rám. 
   Kábultan bólintok. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, s most a bennem tátongó üresség a hiányzó részért kiáltana. Megtört a varázs, elillant a pillanat, de lelkem egy foszlánya még mindig nem tért vissza hozzám. 
   Apránként enyhül a köd a fejemben, ahogy lelkem minden darabkája visszaszivárog testembe. Mintha újraépíteném magam. Lassan, de biztosan összeillesztem a szétszakított darabkákat, egésszé állnak össze az elkóborolt részek. Végre útra kelhetek! 
   Élvezettel merülök el újra ebben a végtelen óceánban, ebben a soha véget nem érő káprázatban a kezemben lévő varázslatos könyv segítségével.




A könyvek és az olvasás, ahogy én látom. : )
Nektek milyen érzés olvasni?

2012. január 22.

Super and Natural 3 - The Last One

Helló mindenki!

Pár napja néztem meg az utolsó részt is a Supernatural (Odaát) 6. évadából és meg kell mondjam, nem dobott fel a dolog.

Eredetileg akartam írni az évadról egy amolyan végső, átfogó összefoglalást... De megnéztem az utolsó részt és nem ment. Tudjátok, csak néztem és néztem tátott szájjal, közben meg azt gondoltam: Hé! Mégis mi a fene folyik itt?! Aztán csak bámultam a képernyőt, és sehogy sem tetszett amit láttam.

Amikor pedig végeztem és leültem a gép elé, hogy na most akkor írok egy bejegyzést így a nagy évadzáró epizód után... nem ment. Valahogy nem jöttek a szavak.

Csalódott voltam, mert egyáltalán nem tetszett a végkifejlet. Ugyanakkor el kellett ismernem, hogy az írók hozták a jól megszokott Supernaturalos élményt és hogy ilyen szempontból teljesen rendben volt mind az évad, mind a lezárása.

De ezzel együtt ott volt egy keserű érzés a számban, hogy ez így nem stimmel. Ez így rossz. Természetesen ezt csak a bennem lévő rajongó mondja. Hogy ez az egész így nem jó. Tisztában vagyok ezzel. De akkor is idegesítő...

Szóval mindent összevetve, egy remek Supernatural évadot "végeztem ki" (bár volt ennél jobb évad is). 
Innentől kezdve csak remélni tudom, hogy a 7. évad valamilyen módon eltünteti ezt a kellemetlen érzést, ami folyamatosan azt szajkózza: valami itt nem stimmel.

Addig is minden jót és nézzétek a Supernaturalt, mert ha néhol idegölő is tud lenni, attól még egy nagyszerű sorozat.

(+1 megjegyzés: a hetedik évad első része 0 eredménnyel járt. Várom a többit.)

2012. január 21.

Társ

   - Mama! Apu veszélyes?
   - Nem, dehogy is! – válaszolom zavarodottan. - Miért kérded?
   - Hát... a Pistike anyukája nem engedi, hogy velem játsszon, mert szerinte apukám veszélyes...
   Nagyot nézek. Hogy lehetnek az emberek ennyire korlátoltak? Ennyire előítéletesek. Bezzeg, ha a férjem Armani öltönyben mászkálna fel-alá, akkor nem mondanának ilyet!
   - Mama! Ha papa tényleg nem veszélyes - folytatja gyermekem -, akkor miért mondta ezt a Pistikének a mamája?
   Istenem! Most hogy magyarázzam el neki, hogy az emberek mennyire ostobák tudnak lenni? Hogy legtöbbször csak a külső alapján ítélnek? De talán elég idős ahhoz, hogy megértse ezeket a dolgokat. Előredőlök ültömben és nagy levegőt veszek.
   - Azért, édesem, mert a papád nem úgy néz ki, mint az átlagemberek. A külseje miatt hitte azt a Pistike mamája, hogy veszélyes. De ha megismerné, biztos vagyok benne, hogy többet nem mondana ilyen csúnya dolgokat.
   Komolyan összeráncolja a szemöldökét. Alig tudom elfolytani mosolyomat. Annyira felnőttes, ahogy itt áll előttem, elgondolkodva. Pedig még csak 7 éves.
   - Miért néz ki másképp? – Oldalra dönti fejét, úgy várja a választ.
 - Tudod, az emberek többsége nem tetováltatja magát, nem visel testékszereket és nem járkál bőrruhákban.
  - Értem – bólogat nagy komolyan. – De... – szünetet tart, én pedig intek neki, hogy kérdezzen csak nyugodtan. – Akkor apa miért öltözik így?
   Elképeszt, hogy mik eszébe nem jutnak! Rácáfol a korára. Büszkeség önti el keblemet, de látom rajta, hogy nagyon várja a választ. Nem akarom megváratni.
   - Szereti ezeket a dolgokat – magyarázom mosolyogva. - Hozzá tartozik.
  - Hozzá tartozik? – kérdi nagy, kerek szemekkel. Hoppá! Eljárt a szám. Mindegy. Most már nincs visszaút. Előbb utóbb úgyis meg kellett volna tudnia...
   - Kincsem! – nézek mélyen a szemébe. - Most egy nagy titkot fogok neked elmondani. Ezért meg kell ígérned, hogy nem árulod el senkinek sem!
   - Ígérem! – vágja rá szinte azonnal.
   - Akkor jól figyelj! – Mélyen beszívom a nyitott ablakon beáradó friss levegőt. Remélem nem követek el hibát. – Minden ember lelkében, születésüktől fogva lakik egy állat. Ő a társunk, és segít nekünk, amikor bajban vagyunk. Viszont sok ember nem érzi a benne élő társát. Sokan vakok és süketek feléjük, s fogalmuk sincs a létezésükről. Minden ember lelkében más és más állat él. Az édesapádéban egy kígyó lakozik. Közte és a lelkében lévő kígyó között nagyon szoros a kapcsolat, és ezt édesapád az öltözködésével is igyekszik megmutatni.
   - A kígyók nem gonoszak? – kérdezi aggódva, szemeiben őszinte aggódás tükröződik. - A mesékben mindig rossz dolgokat csinálnak.
   - Nem, kicsikém. Egyáltalán nem gonoszak. Az édesapádban lévő kígyó segít neki, hogy erős legyen és el tudja kerülni a bajokat. Lehet, hogy van olyan, aki a benne élő állat segítségét rossz dolgokra használja fel - folytatom elgondolkozva -, de édesapád nem ilyen ember.
   - De jó! – álmélkodik fülig érő szájjal, s jókedve egy csapásra visszatért. – Benned milyen állat él, anyu?
   - Egy farkas – válaszolok mosolyogva.
   - Ó! Nem látszik – jegyzi meg gyermeki őszinteséggel. - Te nem vagy olyan jóban a farkasoddal?
  - Nem erről van szó kicsim. Nekem nem a külsőmben, hanem a tetteimben látszik meg a kapcsolatom a bennem élő állattal.
   - Hogyan?
  - A farkasok nagyon szeretik a családjukat. Egész életükre egy párt választanak és a szeretteikért bármit megtennének. Emellett pedig roppant erősek és kitartóak. Ezek rám is igazak, hála a társamnak.
   - Most már értem! – kiált fel, s a szeme csak úgy ragyog. – És bennem milyen állat él?
  - Ó, azt még nem lehet tudni, kincsem. A gyerekeknek még alakulóban van a lelkük és emiatt a benned lévő lény is folyamatosan formálódik. De ne aggódj – teszem hozzá szomorú arcát látva -, amikor eljön az ideje, megérzed, hogy mi lakik benned. De csak akkor, ha hajlandó vagy elfogadni őt.
  - Én teljesen elfogadom őt! – kiált fel elszántan. – Csak már tudnám, hogy mi lakik bennem! – sóhajt nagyot.
   - Ne aggódj! – mosolygok rá biztatóan. - Megtudod, ha eljön az ideje.
   Végre ő is elmosolyodik. Ölembe ugrik, átkarolja a nyakam és hatalmas puszit nyom az arcomra. – Pszt! – mondom mutatóujjamat ajkamra téve, ő pedig nevetve utánam csinálja a mozdulatot jelezve, hogy erről nem szólunk senkinek sem. Aztán meghalljuk, hogy nyílik a bejárati ajtó. Leugrik ölemből és farkasként üvöltve rohan ki az előszobába.
  - Csak nem egy farkas költözött be hozzánk? – hallom a mély, lágy hangot. Ezer közül is azonnal felismerném.
   Mire felállok a kanapéról, már a nappali ajtajában áll, karján kislányunkkal.
   - Mama mesélt nekem! 
   - No és miről? – kérdi kedvesem.
   - Hát arról, hogy… - a mondat közepén abbahagyja és ijedten néz rám.
  - Édesapádnak beszélhetsz róla – nyugtatom mosolyogva. – De másnak nem! Rendben? – Lelkesen bólint, és ott folytatja, ahol abbahagyta.
   - Arról, hogy a te lelkedben egy kígyó van, a mamáéban meg egy farkas.
   Bocsánatkérően nézek kedvesemre. Remélem nem haragszik, amiért elmondtam lányunknak a titkot. De a pillantásában csak derű látszik.
   - Nagyon helyes! Épp ideje volt már, hogy megtudd. No, milyen állatot szeretnél?
   - Kígyót vagy farkast! – vágja rá gondolkodás nélkül, s válaszától felhangzik férjem öblös kacagása.



Szerintetek bennetek mi lakozik? : )

2012. január 19.

Heineken vers

"Hej, nekem egy Heinekent!"
- üvölt a részeg fickó.
Csapolt sör landol asztalán,
félig már üres a hordó.

"Hej, nekem egy Heinekent!"
- szól a fáradt munkás.
Asszony hozza poharát,
így szép egy lakás.

"Hej, nekem egy Heinekent!"
- harsogja a vendég.
Pincér lesi óhaját,
s hozza már sörét.

"Hej, nekem egy Heinekent!"
- kiált az egész Világ.
Mert csak egy sör van,
amit mindenki imád.

Az egész verset a "Hej, nekem egy Heinekent!" mondatra építettem, mert nagyon megtetszett a hangzása. : ) Erre asszociáltam és képzeltem el, hogy mégis milyen helyzetekben lehetne ezt a mondatot használni.

Ez a kis alkotás még nagyon régen, 3 évvel ezelőtt készült. Most találtam meg, az egyik régi füzetemben. És mégis hol máshol ötölhettem volna ki, mint az én kedvenc buszomon, úton hazafelé egy fárasztó nap után.

Egyébként versírásban nem vagyok valami jó, úgyhogy ide is csak ritkán fogok feltenni egy-kettőt, de úgy gondoltam, hogy ez az alkotás kellőképpen ötletes és mókás, hogy megmutassam nektek.

Hogy tetszett?

Ui.: kérek minden "nem-heineken" kedvelőt, hogy ne sértődjön meg. Én magam nem szoktam sört inni, úgyhogy nincs tapasztalatom abban, melyik a finomabb. : )

Super and Natural 2 - Anyuci?

Ahogy ígértem, itt a Supernatural 6. évadának újabb értékelése. Immár túl vagyok a 16. részen és igen vegyes érzelmek kavarognak bennem.

[Spoiler veszély!]

Első körben kénytelen vagyok leszögezni a tényt, hogy képesek voltak a készítők olyan sztorival előállni, ami továbbra is fenntartja a nézők érdeklődését. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a vége, és hogy hogyan folytatódik a 7. évad.
De most egyelőre térjünk vissza az eddig látottakhoz.

Sam karakterének kellemetlen változása, sokakat szíven üthetett, ebben biztos vagyok. Sam megítélése egyébként is sokat ingadozott, változott az évadok során: kedves kis egyetemista, aki normális életet akar élni és ki akar maradni a családi bizniszből; okos és ravasz vadász; rejtélyes csoda gyerek, akire titokzatos "végzet" vár és a sárgaszeműnek nagy tervei vannak vele; áldozat, aki csak jót akar, de rossz módszerekkel; önfejű szörnyeteg, aki nem tudja, hol a határ; megszállott, kissé szánalmas drogos; önfeláldozó ember, aki minden addigi hibáját kívánta jóvátenni élete feláldozásával. Az egyes szerepekkel párhuzamosan gyűlölték, imádták vagy sajnálták a nézők az fiatalabbik Winchestert.

Ám ebben az évadban olyanná vált a karaktere, amilyet talán még démonvér-függősége alatt sem feltételeztünk volna róla. Egy teljesen komor, kegyetlen, számító dögöt kaptunk, akit nem érdekel más, csak hogy elpusztítsa a célpontot... bármi legyen is az ára. Beszéd stílusa, megnyilvánulásai egyáltalán nem emlékeztetnek egyetlen régi Samre sem. A kedves, empatikus srác helyett, aki törődik az áldozatokkal, egy információ éhes robotot kapunk, aki magasról tesz mások érzéseire.

Gyanús, gyanús és egyre gyanúsabb, Deannek pedig már a hideg futkos a hátán Sam viselkedésétől. Apropó, Dean!

Meg kell mondjam, Dean nagyon jól hozza az apa figurát; nem mellesleg jól is áll neki. Lysáéknak köszönhetően az idősebb Winchester egy másik oldalát sikerül megismernünk. Új helyzet teremtődik nekik köszönhetően, hiszen Deannek most már 2 családja van. Pozitívum, hogy Dean nem megy el Sammel, amint a srác felbukkan. Úgy érzi Lysáéknak nagyobb szüksége van rá és csak azután ment el testvéréhez, hogy a nő rábeszélte, hogy neki egyelőre Sam mellett van a helye.

A vámpíros részben (ami bizonyos szempontból nagyon vicces volt a Twilightos poénok miatt, másfelől rémisztő és megdöbbentő Sam viselkedése okán, ami ekkor vált először teljesen egyértelművé) Dean irtózatosan szenved attól, hogy el kell veszítenie Lysáékat... annyira, hogy elmegy hozzájuk elbúcsúzni. Ez viszont nagyon rossz döntés volt, hiszen miután mégis kigyógyul Dean a vámpírkórságból, Lysa nem akarja, hogy újra veszélybe kerüljenek Dean miatt. Ki akar maradni ebből az egész szörnyűségből.
Az idősebb Winchester pedig (keserűen, de) békén hagyja őket, hiszen nem akarja, hogy bajuk essen és megérti Lysa érzéseit.
Ám mikor Ben felhívja a férfit és azt mondja neki, hogy az anyja furcsán viselkedik, Dean mindent faképnél hagyva elmegy hozzájuk. Mint később kiderült, valójában csak arról volt szó, hogy Lysa randizni készült. Érdekes látni, hogy Ben 1 év alatt mennyire megkedvelte Deant és még annak ellenére sem hajlnadó lemondani róla, vagy igazán haragudni rá, hogy a férfi elhagyta őket. Sőt, a srác az, aki őszintén és nyersen megmondja Deannek, hogy éppen a családját hagyja el.

Biztos vagyok benne, hogy Lysáék-féle történeti szál még nincs lezárva, és remélem, hogy valahogyan rendbe hozzák a dolgokat.

Visszatérve a fő történetei szálra, mint kiderül Sammy egy csöppet hiányosan került elő a pokolból: a lelkét lent felejtették. A többség (vagyis szinte mindenki) azon a véleményen van, hogy nem tanácsos visszahozni Sam lelkét a testébe, mert Luu és Michael boxzsáknak használja azt. Sam lelkének állapotát Castiel fogalmazta meg a legjobban, miután az visszakerült a fiú testébe: "Olyan, mintha élve megnyúzták volna".
A legfőbb érv a lélek visszahozatala ellen annak állapota volt. Egy ilyen tönkretett lélek miatt, amit már több, mint 1 földi éve kínoznak (ráadásul a Pokolban ez az idő sokkal, de sokkal hosszabb), Sam elveszítené az eszét és vegetáló zöldségként élné le hátralevő életét.
Természetesen Dean makacskodik és nem hagyja annyiban a dolgot, mivelhogy "bármi jobb, mint a mostani RoboSam". Szó szót, tett tettet követ, végül a Nagy Kaszás (az ő átmeneti visszatérésének nagyon örültem) segítségével kihozzák a dutyiből Sammy lelkét. Érdekes volt az a téma, amit a Halál pedzegetett: a léleknek nagy ára van és valaki ezzel akar kereskedni (erre egyébként már Baltazar is utalt, hangsúlyozva, hogy főleg a mostani helyzetben ugrott meg a lelkek értéke).

Az egyetlen dolog, amit furcsállok az egész "visszahozzuk-e Sam lelkét" vitában, hogy sem Dean, sem más nem hozta fel érvként, hogy az a szerencsétlen lélek már több, mint 1 éve lent rohad, és a lehető legnagyobb embertelenség lenne hagyni, hogy tovább szenvedjen. Nem értem, hogy egy ilyen fontos és nyomós indokot miért nem említettek...

Tehát ott tartunk, hogy minden "happy" Sam visszakapta a lelkét, a Halál plusz ajándékként még egy szép kis falat is rittyentett Sammy káros emlékei köré, hogy ne bomoljon meg a srác elméje. Gondoltam magamban, az évad további része azzal fog foglalkozni, hogy mi lesz, ha leomlik szép lassan (avagy hirtelen) a fal, illetve ott van még az a bizonyos mennyei polgárháború is, amiből eddig semmit sem láttunk. Csak Castiel "jelentéseiből" tudunk meg egy-két dolgot. Ám nem elhanyagolható tényező, hogy ha Casék veszítenek, Raffael ott folytatja az Apokalipszist, ahol abbahagyta. Továbbá az eltűnt mennyei fegyvereket is vissza kéne szerezni (ami meg is történik a 15. részben). (Nem mellesleg Istennek még mindig se híre, se hamva.)

Ha csak ennyire lehetett volna még számítani a 6. évadban, vígan nézegettem volna a részeket. Az ám, csak hogy jön az újabb "szint": a Purgatórium. Nem rossz ötlet, komolyan. Igaz, hogy az értelmezését egy kicsit módosítják, hiszen a sorozatban a szörnyek "lelke" kerül ide, de ez nem probléma.
Csakhogy felbukkan Miss Mindenek Anyja. Azt hiszem, számomra ez is egy olyan történeti csavar, ami a történet előrehaladtával nyeri el értelmét. Ám egyelőre kicsit furcsának vagy erőltetettnek érzem Evet, a mindenek anyját. Hiszen mi is történik: két sárkány szüzeket áldozva kinyitja a Purgatórium kapuját, anyuci átlibeg rajta, majd BUMM! Itt az összes szörny megteremtője, aki ráadásul a jól megszokott drágaságok mellé kreatívan tud létrehozni totálisan új szörnyikéket is.
Oh, yeah!
Szóval jön a kérdés: hogyan győzzünk le valamit, ami erősebb, mint Luu, bármikor új és ismeretlen szörnyek hadát tudja létrehozni és ráadásul semmit sem tudunk róla?

A kérdésre minden bizonnyal választ adnak az elkövetkezendő epizódok. Biztos vagyok benne, hogy a forgatókönyvírók kitaláltak valami ütős, igazán Supernaturalos megoldást, amivel a nézők többsége elégedett. De addig is míg meg nem tudom, hogy mi lesz, hogy lesz, gyanakodva várom a fejleményeket.

Így az értékelés végén meg kell említenem, hogy a 6. évad igazán pozitív oldala a humor. Talán még gyakrabban is fordul elő, mint a többi évadban. Elég csak megemlíteni azt a részt, amikor a testvérek átkerülnek a mi világunkba. Vagy ott van Castiel emlékezetes TV nézős jelenete, nem is beszélve a Meggel való smárolásról és a Winchesterek különböző szövegeiről, amikkel lehívják Cast a Mennyből.

Szóval mindent összevetve a 6. évad hozza az eddigi évadok szintjét, új dolgokkal rukkol elő és továbbra is izgalmas. Én személy szerint szívesebben nézném meg az angyalok polgárháborújának alakulását, mint Eve világuralmi, szörnykreáló tevékenységét.
Sajnos azzal kell "beérnem", amit a forgatókönyvírók kitaláltak, így nem tehetek mást, minthogy türelmesen várom a híreket az angyalok háborújáról és közben kíváncsian várom, hogy mire mennek a Winchester tesók a Mindenek Anyja ellen.

2012. január 17.

Zuhanás

   Zuhanok. A szél a hajamba kap és összekócolja. Hófehér felhők vándorolnak lomhán a mélykék égen. Egy madár rikoltva száll tova. Vajon meglátott?
   Becsukom a szemem. Várom a becsapódást. Tudom, hogy fájni fog, ahogy testem keményen a felszínre zuhan. De nem félek. Biztonságban érzem magam. Csak egy kicsit. Egy kicsit izgulok. Milyen érzés lesz? Meddig fog tartani?
   Mintha soha nem akarna véget érni a zuhanás. Tudom, hogy csak nekem tűnik ilyen hosszúnak. Valójában pár másodperc az egész. De most minden lelassult. Csak a gondolataim cikáznak hihetetlen sebességgel. Mire az egyiket alaposabban megvizsgálhatnám, már elillan, hogy egy újabbnak adja át a helyét. Képek, hangok, félmondatok. Összefüggéstelenek.
   Most egy gyerekkori emlék bukkan a felszínre: apa kerékpározni tanít, de én nem engedem, hogy fogja a biciklit. Egyedül is megy. Ezt kiabáltam. Gyakran túl makacs voltam, azt hiszem. Persze számos eredményem ennek köszönhető, de… néha jobb lett volna engedni. Néha.
   Szétfoszlik a jelenet. Másik kerül a helyére. Az oltár előtt állok. Hallom a pap hangját, de csak Őt látom. „Elfogadod férjedül? Vele leszel jóban és rosszban, egészségben és betegségben, gazdagságban és szegénységben, míg a halál el nem választ?” Határozott igen és melengető boldogság.
   Hirtelen adrenalin árasztja el a testem, érzem, hogy minden porcikám megfeszül. Szemem tágra nyílik egy pillanatra, de rögtön be is csukom. MOST!
   Testem durván a felszínnek csapódik. A bőröm csípi, a csontjaim fájnak. Érzem, hogy merülök. Kellemes, langyosság ölel körbe, mint egy puha dunna. A hajam az arcom cirógatja. Végtagjaim szabadon lebegnek. Hagyom. Teljesen elengedem magam. A fájdalom csillapodik. Nincs a közelben semmi, csak én. Minden csendes és tompa. Mint egy vastag takaró, ami beborít, és nem engedi át a külvilág zaját.
   A gondolataim is lecsillapodnak. Nem cikáznak emlékek az agyamban. Üres és csendes. Így jó. Így békésebb. Csak magamra figyelek. Csak az érzékeimre.
   Ütközés. Ez most más, mint az előbb. Puhább, lágyabb az érkezés. De a felület keményebb. A tüdőm feszít, ég. Ideje visszatérni. Keserű gondolat, nincs ínyemre. De mindig ez van. Nem időzhetek itt túl sokáig. Az életembe kerülne.
   Lágyan mozdítok testemen. Csak lassan. Semmi kapkodás. Átfordulok a hasamra. Kezemmel megérintem az alattam lévő kemény felületet. Nem sima. Érzem a kidomborodó kis kockákat, a köztük lévő mélyebb csíkokat.
   Csak még egy picit. De nem lehet. Elértem a határt. Kezemmel lágyan meglököm magam. Emelkedem egy kicsit. Behajlítom lábaimat, majd teljes erőmből elrugaszkodom.
   Szinte átszakítom a felszínt. Hatalmas lendülettel bukkanok elő, fejem egy méter magasra jut, mielőtt újra elkezdenék süllyedni. Másodszor már nem hagyom. Kezemmel és lábammal tartom fent magam. Kinyitom a szemem.
   - Mama!
   A medence szélénél egy 5 éves angyalka áll. Világosbarna, vizes fürtjei kócosan tapadnak fejéhez.
   - Még egyszer! Olyan szépen ugrottál! Még egyszer!
   Mosolyogva engedek követelésének. Egy ilyen kedves kis angyalnak ki tudna ellenállni? A medence széléhez úszom, kimászok, megölelem, megcsókolom.
   Aztán jöhet az újabb zuhanás.


Egy újabb, rövid kis novella. : )
Az ötlet onnan jött, hogy imádok úszni, és szerettem volna ezt egy novellámban kifejezni. Nos, ez lett belőle. : )

Hogy tetszett?

2012. január 15.

Miért ne egyél éhgyomorra brassóit?

Ebéd utáni "elment az eszem" állapot XD
AnyucivegyélnekemkiskutyátkiskutyátakarokKISSKUTYÁT! XD Vá! Ittahercegittaherceg! XD

Hú, emberek de rég volt már ilyen! Tisztára felüdülés! Próbáljátok ki!

Kell hozzá:
-egy nem túl normális család
-egy nagy adag éhség, ami kellőképpen elveszi az ember eszét
-egy még nagyobb adag brassói álá anyuci
-egy jó kis ritmusos rock zene (esetemben Social Distortion - Story Of My Life)
Ezeket jó erősen gyúrd össze és formáld tetszés szerint, majd öntsd nyakon egy hatalmas adag jókedvvel és akkor talán elértek az én állapotomba. ; )

Hogy legalább az egyik hozzávalót garantálni tudjam, itt a zene:


Egészségetekre! : D

Szösszenet #2

Ahogy tegnap ígértem, itt egy újabb kis szösszenet. Ugyanannak a történetnek a részeként. Elöljáróban annyi, hogy azoknak, akik járatosak a számítógépes játékok terén, ismerős lehet a "jelenet", mert Assassin's Creed ihletésű az egész (nagyon jó játék, az egyik kedvencem). : )


     A harangtoronyban állok, a főtérre néző oldalon. Éppen ki akarnak végezni három ártatlan embert. A tér tele van emberekkel. Ordítoznak. Élvezik a vérontást. A parancsnok fel-alá járkál az emelvényen. Szemében gyilkos fény csillog. De ma nem lesz vérontás. Behunyom a szemem és leugrok. Harminc méter zuhanás. Talpra érkezek. A téren mindenki az emelvényt nézi. Nem vesznek észre. Finoman előre furakodok a tömegben. Néhányan méltatlankodva morognak, de túlzottan leköti őket az előadás. Már az emelvénynél járok. Nem hallok mást csak a szívem dobogását. Az izmaim megfeszülnek. A parancsnok megáll pont előttem. Valamit mond, mire a tömeg még jobban ordít. Átugrok az őrök felett. A csuklyám hátra csúszik. A parancsnok hirtelen támadt dühét kétségbeesés váltja fel. De már nincs több ideje cselekedni. Penge villan a kezemben és…


Igazán rövidre sikeredett, de szerintem így pont jó. : )
Szerintetek?

2012. január 14.

Szösszenet #1


     Hallom, ahogy a többiek légzése és szívverése egyenletessé válik. Édes, öntudatlan álomba süllyednek és csak a jó ég tudja miről álmodnak. Én ébren fekszem ágyamban arra várva, hogy mindannyian mélyen aludjanak.
     A nyitott ablakon hűs szellő jön be, meglebegtetve a függönyöket. A toronyóra őre fél tizenkettőt kiált, hangja messze száll a csendes éjszakában.
     Végre indulhatok!
     Hangtalanul elrugaszkodom az ablakpárkányról, és puhán érkezem a szomszéd ház tetejére. Meztelen talpam hangtalanul hozzáér a hűvös cserepekhez. Megfeszítem izmaimat és újra elrugaszkodom. Egy kétszáz méterrel arrébb álló ház kéményén landolok.
     Holdfényben fürdik az egész város. Ezüst színű mozdulatlanságba burkolózik minden. A fekete árnyékok mozdulatlanul pihennek a néma házakon és utcákon. Néha látni egy-egy elsuhanó árnyat. De csak macskák élik éjszakai életüket. Én mást keresek.

     A város legmagasabb pontja, a toronyóra felé tartok. Pár ugrással elérek a főtérre. Az utcák kihaltak, még a csavargók is behúzódnak a kapualjakba és mozdulatlanul fekszenek, remélve, hogy kellőképpen beleolvadnak környezetükbe. Mintha ezzel bármit is elérnének. Az egész város érzi, hogy itt vagyok. Minden gyermek, minden felnőtt. A legtöbb házban már nem égnek a lámpák, az ajtókat, ablakokat pedig mind bezárták. Alszik az egész város.
     A toronyóra mellé sétálok. Minden erőfeszítés nélkül felugrok és elkapok egy harminc méter magasan lévő kiszögellést. Fürgén tovább mászok, egészen fel a legtetejéig. Nem csapok zajt.
     Hallom az őr szívének dobogását, lélegzetvételének halk neszét. Érzem orrfacsaró izzadtságszagát és vérének sós illatát. Inai megfeszülnek, ahogy lépni készül. Fémes csörgéssel sétál el a torony tőlem legtávolabb eső szegletébe.
     Villámgyors ugrással elsuhanok az őrszoba ablaka előtt. Egy pillantásra sem méltatom a mit sem sejtő katonát. Tovább mászom, egészen fel, a torony legtetejéig. Megkapaszkodom a zászlótartórúdban és végignézek a városon.
     Minden csendes és békés. Mélyen beszívom a friss, éjszakai levegőt. Az Északi-hegyek felől fúj, magával hozva a fenyőerdők kellemes, távoli illatát. A hegyek sötét körvonalai rajzolódnak ki az éjszakai égbolton. A csillagok és a Hold fénye megvilágítja és kísérteties kinézetet kölcsönöz neki. Ha vége a küldetésnek, egy darabig a hegyekben maradok. Jó lesz végre egy kicsit távol lenni az emberektől.
     Tekintetem újra a városra fordítom. Ideje befejezni kis éjszakai kiruccanásom.
     Elengedem a zászlótartó rudat, és a tető széléhez lépek. Ellazítom izmaim, majd hagyom, hogy előre dőljek. A zuhanás csak pár másodpercig tart. Úgy fordítom testemet, hogy talpra érkezzek. Meg sem várom, hogy teljesen földet érjek. Felhasználom érkezésem lendületét, és elugrok a macskaköves térről. Villámsebesen futva és ugrálva körbejárom az egész várost. Nem valami hosszú út, de be kell érnem ennyivel.


     Végül visszaérek a fogadóhoz. Odabent minden rendben, mindenki az igazak álmát alussza. Az őr éjfélt kiált, én pedig visszafekszem ágyamba.


Ma reggel felkeltem és folytattam egy nagyon régi történetemet. Ez a kis szösszenet ebből a régi történetből való. Alapvetően a sztorit múlt időben írom, de ehhez a részhez muszáj volt jelen időt használnom, hogy hatásosabb legyen.

Na, mára ennyit, holnap újabb kis szösszenettel jelentkezem. : )

Minden jót!

2012. január 12.

Szabadság

     - A kenguru a kedvenc állatod? – kérdezte Tibi.
     - Nem – felelte zavarodottan Adrien.
     - Akkor miért öltözöl úgy? – Gúnyos röhögés tört ki a közelben állókból. „Remek! Sikerült kitalálniuk valami újat” – gondolta Adrien elkeseredetten. Végignézett szürke kertésznadrágján. Ez volt a kedvence. De Tibi és a többiek megint kicsúfolták és most már kényelmetlenül érezte magát kertészgatyójában. Amióta elkezdődött a középiskola, mindig találtak valamit Adriennel kapcsolatban, amibe beleköthettek. Gúnyolták a viselkedése, a beszédstílusa, a ruhái miatt. Naponta kitaláltak valami új dolgot. Adrien pedig csak tűrte és tűrte.
     Néha úgy érezte, hogy megfullad. Gyakran nagyon nehéz volt visszafognia magát. De nem akart bajba kerülni. A tanároknak sem szólt. Minek? Az csak ideiglenes megoldás lenne. Egyébként sem szeretett árulkodni.
     Felharsant a csengő éles hangja. Irodalom óra következett. Az osztályfőnök megint késett, bő 10 perccel becsengetés után esett be a terembe. Az óra szokás szerint dögunalmas volt: egy depressziós, antiszociális költő versét elemezték. „Talán jobb lenne, ha süket lennék. Akkor legalább nem hallanám őket. Csak sajnos az a gond, hogy mást sem…” – gondolta Adrien és sóhajtott egyet. „Valójában olyan ez a hely, mint egy kalitka. Csak akkor mehetsz el, ha kiengednek. Mégis… mi értelme van ennek? Az egész olyan céltalannak tűnik. Talán jobb lenne, ha…”
     - …Adrien! – Az osztályfőnök hangja könyörtelenül tépte ki gondolatai közül. – Jobb lenne, ha figyelnél!
     - Öhm... ehhm… elnézést, tanárnő – válaszolt kábultan. A teremben többen rázkódtak a visszafojtott nevetéstől.
     - Akkor légy szíves állj fel és válaszolj arra a kérdésre, hogy mit jelképez szerinted a versben lévő vörös alkonyat.
     - Öhm… a vörös alkonyat az elmúlás könyörtelenségét szimbolizálja. Ahogyan a…
     - Kenguruu – szólt egy halk hang Adrien háta mögött úgy, hogy csak ő hallhassa.
     - … Napot sem lehet megakadályozni abban - folytatta Adrien kipirult arccal –, hogy lenyugodjon, úgy az…
     - Júúúj, „a Napot nem lehet megakadályozni” – súgta valaki gúnyosan Adrien szavait padtársának. Mindketten halkan felnevettek.
     - …elmúlás is szükségszerű és mindenképpen bekövetkező dolog – fejezte be égő arccal.
     - A kenguru tudja! Figyeltetek? – Ezt már mindenki hallotta. Kitört belőlük a gúnyos nevetés, amit eddig kénytelenek voltak visszatartani, Adrien arca pedig még vörösebb lett az elfojtott dühtől és a szégyentől.
     Az osztályfőnökük értetlenül nézett körbe. Fogalma sem volt róla, hogy mi olyan vicces.
     - Ebből elég! Nem értem, hogy min nevettek. Adrien mindent jól mondott.
     - Oookoos kenguruuuu! – gügyögte az egyik fiú, mire a nevetés még hangosabbá vált.
     - Mi ez a kenguruzás?! – a tanárnő most már tényleg dühös volt. Ám kérdése csak még jobban felkorbácsolta az osztály hangulatát. Egyesek már a padból is kiestek a nevetés miatt. Egyetlen ember nem nevetett a diákok közül: Adrien. Így hát az osztályfőnök tehetetlenségében hozzá fordult. – Adrien! Mi ez az egész?
     - Szerintük ebben a ruhámban úgy nézek ki, mint egy kenguru – válaszolta színtelen hangon, s közben önkéntelenül is ökölbe szorult a keze. Néma csend lett a teremben. Még sosem fordult elő, hogy Adrien elmondta volna egy tanárnak, amit az osztálytársai tesznek vele. Ráadásul fogalmuk sem volt róla, hogy mit fog szólni ehhez az osztályfőnökük. A tanárnő döbbenten pislogott. Tetőtől talpig végigmérte Adrient. Szája sarka megrándult, majd kábultan ennyit mondott:
     - Van benne valami… - amint elhagyták száját ezek a szavak, látszott rajta, hogy azonnal megbánta ostobaságát. Hiába mondta szinte suttogva, szavai üvöltésként hatottak a teremben lévő csendben. Döbbent, álmélkodó tekintetek szegeződtek a tanárnőre. Adrien az osztályfőnökére emelte tekintetét. Pillantásában hitetlenkedés és döbbenet elegyedett a düh és felháborodás torz keverékével. A tanárnő szája elé kapta a kezét, mint aki megijedt saját szavaitól – lehet, hogy így is volt -, s igyekezett menteni a menthetőt.
     - Nem… ezt nem… én… - dadogta, de ennél tovább nem jutott, mert az osztályból kirobbant a mindent elsöprő nevetés. A tanterem hirtelen megtelt a harsogó hahotázás hangjaival. Egyesek a szemüket törülgették, mert már a könnyük is kicsordult. S mindennek a gúnyos kacagásnak a középpontjában Adrien állt. Őt nézték. Rajta röhögtek. Adrien arca lángolt a dühtől. Keze elfehéredett, annyira erősen szorította ökölbe. Lábai remegtek az idegességtől. Lesütötte a szemét, hogy legalább látnia ne kelljen őket.
     - Elég… Fejezzétek be! ELÉG LEGYEN! – végre sikerült a tanárnőnek túlordítania az osztályt. Lassan az összes diák lecsillapodott, de szinte mindenki vigyorgott és sokan még mindig rázkódtak a nevetéstől. – Adrien, én… nem úgy értettem… nem ezt… - elhallgatott, mert Adrien elrakta tankönyveit és füzetét a táskájába, majd azt a vállára dobva az ajtó felé indult. A döbbenettől elkerekedett a tanárnő szeme.
     - Te meg mégis hová mész? – kérdezte levegő után kapkodva.
     - El – hangzott a tömör válasz. Hangja higgadt volt, tudta, mit kell tenni.
     - Ezt… ezt meg mégis hogy képzeled? Még nem csengettek ki. Azonnal ülj vissza a helyedre!
     - Nem.
     - A tanárod vagyok! Szót KELL fogadnod! – az utolsó szavakat már szinte ordította.
     - Lehet, hogy papíron a tanárom. De én többé nem tekintem annak. – Már az ajtónál állt, keze a kilincsen volt.
     - EZT NEM TEHETED MEG!!! – ordította magából kikelve az osztályfőnök. Adrien hátrafordult és arcán megkönnyebbült mosollyal mélyen a tanárnő szemébe nézett.
     - Már megtettem.
     Lenyomta a kilincset és a választ meg sem várva kilépett az üres folyosóra. Elsétált a tantermek zárt ajtói mellett és keresztülvágott az aulán. Az iskola ajtaja előtt megtorpant egy pillanatra. Eszébe jutott, hogy ez lógásnak számít, hogy most megszegi az iskola szabályait. Mit fognak szólni a tanárok? Mit fognak szólni a szülei?
     Nem érdekelte. Többé már nem. Arcán újra megjelent a mosoly, szemében különös fény bujkált. Felrántotta az iskola ajtaját és nagy lendülettel kilépett rajta.
     Odakint szikrázóan sütött a nap. Kellemes, lágy tavaszi szellő cirógatta a fák virágzó ágait. Könnyűnek érezte magát. Mintha eddig egy mázsás súlyt cipelt volna, amit most hirtelen levettek a vállairól. A város békés csendje átjárta és megnyugtatta lelkét. Ismerős érzés kúszott szívébe, melyet már hosszú évek óta nem érzett. Valami nedves dolog folyt végig az arcán. Felnézett, de a szikrázóan kék égen nem voltak felhők. Könnyei most már patakokban folytak. Boldogságot érzett, és határtalan megkönnyebbülést.
     - Szabad vagyok! Szabad!


No, felkerült az első novella a blogra. : )
Ezt a kis szösszenetet majd nem egy évvel ezelőtt írtam, az ihlet pedig (szokás szerint XD ) a buszon ülve szállt meg. Egy irodalom óra és pár szünet alatt leírtam a nyers változatot, aztán begépeltem és átdolgoztam. Ez pedig a végeredmény. : )
Hogy tetszett?

2012. január 11.

Super and natural

Oh my God! It's so awesome!

Bocsi az angolért, de mostanában a Supernatural (Odaát) című sorozatot nézem, és csak az első 3 évadot szinkronizálták le. Úgyhogy mostanság eléggé rá vagyok állva az angol nyelvre.
 
Alapvetően nem akartam írni az Odaátról a blogomban - legalábbis véleményt vagy kritikát (de egy fanfiction történetre már van ötletem). De tegnap végeztem az 5. évaddal és (naná, már miért is ne?) hajtott a kíváncsiság, hogy vajon azok után, ami történt, mégis mivel folytatódhat a sztori. Szóval tegnap olyan éjfél előtt 10 perccel elindítottam a 6. évad első részét, és mohón néztem, hogy mégis mi lesz, mi fog történni?
Nos, azt tudnotok kell, hogy nem szeretek egy rész alapján ítélni. De tényleg. Viszont, már az 5. évad utolsó részénél úgy éreztem, hogy az úgy pont jó lenne egy "The End"-nek.
[SPOILER VESZÉLY!] Végül is szinte mindent elrendeztek: Sam feláldozta magát (nem mintha ez olyan örömteli dolog lenne, de azok után amennyi dolgot elcseszett valahogy illet a karakteréhez egy ilyen "végső jóvátétel" dolog), Mihály és Lucifer jó messze az emberektől egy kalitkában csücsölnek és boldogíthatják egymást az örökkévalóságig, Bobby jár és vadászik, ahogy mindig, mióta a felesége meghalt, Castiel (megjegyzem az egyik kedvenc karakterem) visszakapta angyali erejét és hazatért a mennybe rendet rakni, Dean pedig végre kiugorhatott a vadászosdiból, lett egy csodálatos felesége és fogadott fia. Szóval, még ha Deant emésztette is Sammy elvesztése, alapvetően minden esélye megvolt egy ilyen család mellett, hogy a idővel fájdalma csökkenjen, és boldog életet éljen.

Erre fel jön a 6. évad, amiben kezdésnek a semmiből visszakapjuk Samet meg kb. egy egész famíliát az anyai ágról, akiket valami ismeretlen, nyomtalanul eltűnt, misztikus hókuszpókusz hozott vissza. Ja és ráadásul senkinek sincs fogalma arról, hogy miért. Egy biztos, hogy éjszakai lények nappal vadásznak, vérfarkasok félholdnál gyilkolásznak és egy Deanék által levadászott dzsinn hirtelen előkerült ivadékai akarnak bosszút állni a tesókon.
+ Mint kiderült Sam nem sokkal a ketrecbe zárós akció után visszatért, csak nem szólt Deannek. Ami alapvetően félig jó, félig rossz döntés volt, hiszen Dean pont azért szenvedett annyit, mert Samet halottnak hitte.

Mindegy ezen már nem lehet változtatni, de hogy a démonok, angyolok, Lucefer, Mihály és az Apokalipszis után mit tudnak kitalálni, ami hozza az első 5 évad színvonalát a sztori terén, arról fogalmam sincs...

Ahogy mondani szokás: remélem a legjobbakat, felkészülök a legrosszabbakra.
Egyet viszont megígérhetek: a 6. évadot ennyivel nem intéztem el. : )

Addig is nézzétek a Supernaturalt (legalábbis az első 5 évadot mindenképpen).

2012. január 10.

Első lépés

Helló mindenki!
Legyetek üdvözölve új blogomon! : )


Jelenleg itt ölük órán és miközben a tanár az operációs rendszerekről magyaráz, én befejeztem a blogom csicsázását és most megírom az első bejegyzésem.

Miről is írhatnék kezdésnek? Talán arról, hogy mit fogtok itt találni, kedves erre tévedt olvasók.

A blogon agymenésimet, véleményemet (bármilyen témában, ami csak felkelti a figylemem), történeteimet, ötleteimet fogom közölni. Igyekszem majd hetente többször frissíteni (bár a suli közbe szólhat...).

Magamról annyit, hogy 17 éves vagyok, mindig is szerettem írni, alkotni, de komolyabban csak 1 éve foglalkozom az írással. Leginkább saját történeteket írok, de a fanfictionoktól sem idegenkedem. Szeretem a zenét, a rajzolást és természetesen az olvasást... meg még egy csomó mindent, de most inkább nem sorolom fel mert túl hosszú lenne. : )

Szóval vívá lá vidá (vagy valami ilyesmi...), éljen a Rock'e'Stein első bejegyzése! : )
Nem sokára jelentkezem!

Addig is mindenki vigyázzon magára, mert Szipiszopi, a vámpír, Bundás, a vérfarkas és Foszlódna, a zombi köztetek jár. ; )

Gyors vicc:
- Veled meg mi történt? Részeg vagy?
- I-i-igen... ki-hukk-ki-kiittam... hikk...
- Az üveget?
- ... a bo-hikk-boltot...