2012. április 22.

Vacsora Takácséknál

- Kisfiam, veled meg mi történt? A ruhád tiszta csatak és teljesen le vagy főve! – kiáltott édesanyja, mikor meglátta Pistát. Két arcán rózsák égtek, homlokáról patakokban folyt a verejték.

- Meghoztam a kulcsot, édesanya – lihegte színtelen hangon.

Még mindig a hivatalban történtek jártak az eszében: hosszú, poros folyosók, egy szűk helyiség tele emberekkel és egy íróasztal a sarokban.

Nem akart ezekre gondolni, de az élmények lidércnyomásként kísértették. Valami megváltozott, de nem értette, hogy mi.

„Pistukám” – visszhangzott a fejében. Miért lett ő hirtelen „Pistukám”?

Minél tovább gondolkozott ezen, annál jobban fájt a szíve...

- Köszönöm, hogy elmentél érte – mosolygott édesanyja. – Épp ideje elkezdenem főzni. Hisz’ édesapád hat órakor jön haza a hivatalból, s már fél három táján jár az idő.

- A hivatalból... – ismételte keserűen a gyermek.

- No, csak nem történt valami, hogy így el vagy kenődve? Bántottak? – faggatta édesanyja.

- Nem. Semmi sem történt – fordította el fejét Pista.

- Akkor jó. Most nem kell segítened, vacsoráig az csinálhatsz, amit csak akarsz.

Pista némán kiballagott a ház mögötti kis, csupasz telekre, ahol labdázni szokott a barátaival.

„Labdázni.”

Milyen távolinak tűnt számára a játékkal töltött idő.

Csak nézte, nézte a messzire nyúló kék ég határát. Bágyadtság szállt rá, áldott tompaság, mely a megváltó álom ígéretével kecsegtetett.

S valóban, pár perc múlva elsüllyedt az öntudatlanság mély óceánjában, és gondját feledve aludta az igazak álmát.

Álmában pedig azt a gyermeki világot látta, amiben soha többé nem lesz része.

***

Alkonyodott, mire felébredt. Nem tudta, hány óra lehet, de érezte, hogy nem aludt sokat.

- Jobb lesz, ha megyek – gondolta egykedvűen. – Valószínűleg már édesapám is hazaért.

Sejtése igaznak bizonyult. Édesapja az asztalnál ült, s vacsorájára várt.

- Te meg hol csavarogtál? – dörrent rá fenyegetően.

- Csak a ház mögött voltam – válaszolt Pista lesütött szemmel.

- Jellemző – dörmögte édesapja. Közben édesanyja megterített és tálalta a gőzölgő levest. – Szerencséd, hogy a méltóságos úrnak nem mondtál semmi ostobaságot. Még csak az kellett volna, hogy szégyent hozz rám.

- Beszélt a méltóságos úrral? – kérdezte elképedve felesége. – Pista, ezt nem is mondtad!

- No, szépen nézünk ki! – csapott az asztalra édesapja. – Megdicsér a méltóságos úr, te meg annyira se becsülöd ezt, hogy elmond édesanyádnak?!

- Bocsánat, édesapa...

- Még jó, hogy bocsánatot kérsz! Meg sem érdemled, hogy a méltóságos úr így beszéljen rólad! – szeme villámokat szórt, foga csikorgott.

Pista némán, mozdulatlanul állt. Gondolatai összekuszálódtak és zavarossá váltak.

Nem értette.

Máskor ezen szavak hallatára elszorult volna a torka és a sírás fojtogatta volna.

De most... Most csak hihetetlen nyugalmat érzett. Valamiféle bizonyosságot, hogy ezek a szavak már nem érhetik el őt.

Édesapja közben újra ordítani kezdett. Valószínűleg őt szapulta és ócsárolta.

De ezt már nem hallotta.

Az apai szidalmak többé nem voltak rá hatással.

Csak nézett maga elé és arra a nagy férfira gondolt, aki a „hivatalban, a hivatalból, a hivatalért” dolgozott.





Valójában ez a fogalmazás egy irodalom órai házi feladat.
Mikor vettük Kosztolányi Dezső: A kulcs című novelláját, a tanárnőnk azt a feladatot adta, hogy írjunk folytatást a műhöz, azzal kapcsolatban, hogy vajon este, mikor hazaért a fiú apja, mi történhetett?

Nos, ez az én verzióm a történet folytatására.

Hogy tetszett?

2012. április 17.

Példa a külső sötétedés belső hatásaira

Időpont: 22 óra 57 perc
Helyszín: otthon, a számítógép előtt

Bátyám:   Mit csinálsz a nettel?!  >: |
Én:          Milyen Anettel?   O.O

Azt hiszem, ez a példa igen jól mutatja, hogy a külső sötétedés az emberi agyra bizonyítottan nagy hatással van.
(Értsd: éjfél környékére nem biztos, hogy minden az, aminek hallatszik... )

2012. április 5.

Csak úgy...

  • Kicsinyes és nevetséges bosszúja egy elgyötört léleknek.
  • Azért kell felnőnöd, hogy megvédhesd a gyermeket, aki voltál.
  • Csak annyira vagy ártatlan, amennyire annak érzed magad.

2012. április 4.

Művészetről

  • A zene olyan a léleknek, mint egy falat kenyér az éhes testnek.
  • Versben a lélek, prózában az élet.
  • A művész minden és semmi egyszerre.