2016. szeptember 12.

Secundum

--------------------------------------------------------------------------


Nanosecundum


Világűr. Milliónyi csillag. Milliónyi bolygó. Milliónyi rejtély.

6 éve távol. Sötétség. Csend. 21 ember. Az őrület határán állunk. Egy cél. Sok év ‑ túl sok. Nincs családunk. Nincs jövőnk ‑ nincs múltunk. Csak a cél.

Megtalálhatjuk?

...remény...

Hiba. Fájdalom és szenvedés. Sötétség.

Hol van? Hol van?!

...segítség...

Visszatérhetünk?

Megmenekülhetünk?

16% - ennyi volt hátra. Egy élet álma. Nem. Több életé. Millióké. Semmivé foszlott. Hamu a szélben. Nincs szél. Nincs hamu.

Egyetlen vészjel. Ennyire van időnk.

...remény?

Évek múltak. Évek múlnak. Csend és sötétség. 8 ember. Az őrület határát átléptük.

Egy cél. ‑ Túlélés.

Egy cél. ‑ Halál.

--------------------------------------------------------------------------


Microsecundum


A végtelen Világűr. Milliónyi csillag és milliónyi bolygó ‑ mind milliónyi rejtélyt rejtenek magukban.

6 éve vagyunk távol a Földtől. A sötétség áthatolhatatlan, csupán a csillagok távoli fénye ad útjelzést. A csend süketítő és elképzelhetetlen azok számára, akik nem jártak idefenn. 21 ember indult útnak. Az őrület határán állunk nap, mint nap, hiszen ez idő alatt nem tudtunk kommunikálni szeretteinkkel. Csupán üzeneteket hagyhattunk számukra. Ki tudja, megkapják-e időben?

Egy célunk van. Ez motivál és mozgat mindnyájunkat. Ám sok év telt el ‑ túl sok. Nem, nem erre a 6 évre gondolok, hanem az időeltolódásra a Föld és köztünk. Fénysebességet megközelítő sebességgel utazunk. Otthon már 30 év is eltehetett. Nincs családunk. Nincs többé jövőnk ‑ s már múltunk sincs. Csak a cél maradt számunkra és a tudat, hogy ezzel az emberiséget szolgáljuk.

Megtalálhatjuk vajon? Elérhetjük az álmunkat és választ találhatunk a tudomány kérdéseire?
 
...a remény erősen él bennünk...

Egy végzetes hiba, mely fájdalmat és szenvedést okoz. Ki volt a hibás? Már magam sem tudom. Csak a szenvedésre és sötétségre emlékszem.

- Hol van? Hol van a kapcsoló?! Siessetek!

...könyörgöm...valaki...segítsen...

Istenem, mond, visszatérhetünk? Láthatjuk valaha újra a Földet, az óceánt, a hegyeket, szívhatjuk újra bolygónk általunk szennyezett, de ismerős levegőjét?

Megmenekülhetünk?

16% ‑ ennyi volt hátra utunkból. Ennyin múlott, hogy elérjük célunkat: egy élet álmát. Nem, nem egyét: milliókét. Annyian helyezték belénk a bizalmukat. Olyan gondosan választottak ki minket a feladatra. De mindez semmivé foszlott. Hamu, melyet a szél oly gyorsan szór szét, hogy észbe sem kapunk, már el is tűnt kezünkből. De itt nincs szél ‑ és nincs hamu sem.

Egyetlen vészjel. Ennyire van időnk, mielőtt a főrendszer leáll és megszűnik minden kommunikációnk a bázissal.

...a remény él még bennünk?

Évek múltak el. Hosszú, hosszú évek. Csend és sötétség ölel körbe bennünket. Sehol egy ismerős fénysugár. Minden idegen. Minden hideg. 8 ember bolyong a hajón. Az őrület határát már rég átléptük.

Egy cél. ‑ Túlélés.

Egy cél. ‑ Halál.

--------------------------------------------------------------------------

2016. szeptember 8.

Azt hittétek hogy meghaltam

Pedig élek! Muhahahhahha...

Csak elvégeztem az egyetemet... végre. Ami azt jelenti, hogy időm és energiám visszatért!

Szóval sablonosan szólva:

I'm back, bitches!

Ui .: Hogy mikor jönnek új bejegyzések, biztosat nem tudok mondani, de hogy lesznek, az 100%.

2014. március 15.

Egy romkocsmából

A kocsmában enyhe félhomály uralkodott. A világosbarna csempével borított padló kellemes összhangot teremtett a faborítású falakkal. A zenelejátszó hangját túlüvöltve beszélgetett, nevetett a vendégek kisebb-nagyobb csoportja.

- Kislány! Tudtad, hogy csak a hülye iszik magában? - kérdezte enyhe rosszallás a szemében a csapos.

- Köszönöm, - húzódott félmosolyra a fiatal lány szája - de csupán lazítani szeretnék egy kicsit. Megfeledkezni a saját gondolataimról és bajaimról a többi vendéget figyelve. Hallgatni a zenelejátszó zenéjét, hogy csak az visszhangozzon a fejemben és megmosolyogni a nevető, szórakozó embereket, arra gondolva, hogy bár olyan lehetnék, mint ők.

A csapos megértően bólintott és kedvesen így szólt:
- A következő kör az enyém.

A lány válaszul hálásan elmosolyodott és felé emelte poharát:
- Talán még van remény - gondolta derűsen, italába kortyolva.

2013. június 7.

Csend!



Miután felfedezték a zenében rejlő erőt, azt, hogy szavak nélkül bármit el lehet vele mondani, s így lehetetlen cenzúrázni, a hatalom rettegni kezdett, hogy a "veszélyes elemek" ennek segítségével lázítják fel az eltompult polgárokat.

Ezért meghozták a 88-as számú tiltórendeletet, s oly sok minden után, betiltották a zenét is.

Nem volt elfogadható stílus, megtűrhető dallam. Tiltottak és megsemmisítettek mindent, ami csak zene hallgatására vagy képzésére alkalmas volt. Tilos volt énekelni, dobolni, dúdolni, fütyülni.

Azt, aki megszegte a törvényt, börtönbe zárták és kegyetlenül megbüntették. Senki sem tudta, hogy pontosan mit tesznek az elkapott emberekkel, de mikor kikerültek, már nem voltak ugyanazok, mint előtte.

A rendelet meghozatalának első heteiben kegyetlen tisztogatás kezdődött. Átkutattak minden házat és elvittek mindent, amit törvénytelennek ítéltek. Azokat az énekeseket, zenészeket, dalszerzőket, karmestereket és minden egyéb, zenével foglalkozó embert, akik felháborodásukban szót emeltek a törvény ellen, lecsukták.

Talán sokan azt gondolnák, hogy ez a lépés, a 88-as számú tiltórendelet minden polgárból felháborodást és tiltakozást váltott ki. De nem így történt. Az rendeletet orvosi és tudományos tételekkel alátámasztott magyarázattal adták közre. A televízióból, rádióból, újságokból (melyek már évek óta a cenzúra nyomása alatt dolgoztak) folyamatosan a tiltás létjogosultságát és a zene káros hatásait szajkózták. Órákon át csak erről beszéltek és példákat is hoztak, főleg a 20. századból és a 21. század elejéről.

Az emberek pedig lenyelték, amit a szájukban nyomtak.

Így aztán a 88-as számú rendeletet nagyobb zavargások nélkül, sikeresen érvényre juttatta a rendszer. Ugyanúgy, ahogy az ezt megelőző 87-et is.

Azóta évek teltek el. Az én generációm még sohasem hallott zeneszót. Nem tudjuk, hogy milyen lehet egy dallamot hallgatva sírva fakadni, vagy egy csodás ritmusra táncolni. Nem ismerjük azt a különleges érzést, amit az elődeink, akik még emlékeznek rá, hogy mi az a zene.

Mi csak egy dolgot ismerünk.

A csendet.

A mélységes csendet és a vágyat, hogy egyszer szabadon énekelhessünk. Örömünkben. Bánatunkban. Mindig.

2013. június 3.

Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole


 - Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

A királyfira mosolyogtam. Olyan szép nagy gesztenye szemei voltak és aranyló haja. Meg a szája! Hát az olyan volt, mint a meggy nyáron, mikor már nem zöld, hanem piros és szabad belőle enni. Csak az ő szája nem tűnt olyan savanyúnak. Mert a meggyet azért nem szeretem, mert az savanyú. De a színe szép.

A kezem a tenyerébe tettem, mint ahogy a hercegnők szokták a mesékben, ha a herceg felkéri őket táncolni. Olyan kecsesen, ahogy kell, de nem kényesen, mert Fanni mindig kényeskedik és azt nem szeretem. Meg hát olyan ruha is volt rajtam, olyan szép kék báli ruha, olyan táncolós. Csak ott a közepén, a pocakomnál volt foltos és szakadt egy picit. De majd Mami megvarrja, mert nekem olyan anyukám van, hogy bármit meg tud varrni!

A királyfi közben a táncparkettre vezetett, de úgy ám, hogy észre sem vettem és ahogy elkezdődött a zene, táncolni kezdtünk. Nagyon értett hozzá. Biztosan sokszor csinálta már.

- Sokszor táncoltál már? - Azért megkérdeztem.

- Igen. Nagyon sokszor - szólt komoran.

Bólintottam, de azért elgondolkoztam, hogy mennyi lehet az a nagyon sok. Vajon olyan sok, mint a levél a fákon, vagy inkább olyan sok, mint a ragyogó csillagok az égen? Meg is kérdeztem:

- Mennyire sokszor? Mint a fák levelei, vagy mint a csillagok az égen?

- Többször, mint ahány csillag van az égen - válaszolt mosolyogva.

- Ó! Hát az akkor tényleg nagyon sok lehet... - Aztán megint elgondolkodtam. - Nem fáradtál még el ennyi tánc után?

- Nem.

- Miért nem? - kérdeztem kíváncsian.

- Mert ez a dolgom.

Bólintottam és hallgattam egy kicsit. Az járt a fejemben, hogyha a hercegnek a táncolás a dolga és ezért nem fárad el, akkor hogy lehet, hogy a Mami mégis elfárad?

Talán ez azért van, mert neki sok dolga van, mert ott van Fanni meg én, meg a munka, ami sokáig tart és nem látom, meg a lakásos munka, amit látok, meg még az a sok dolog, amikor Anya azt mondja, hogy "most nem érek rá". Ha a Maminak csak egy dolga lenne, mint a hercegnek, akkor biztos nem fáradna el...

Ahogy a Mamira gondoltam, hirtelen nagyon fájni kezdett a mellkasom. Szorított, mintha kicsi lenne és nem kaptam levegőt. Fújtattam és prüszköltem, de nem lett jobb.

Hiányzott a Mami...

- Hiányzik az Anyu - mondtam sírós hangon. - Mikor láthatom? - Én nem akartam sírni, mert én kemény lány vagyok, a legkeményebb az oviban, de valami nagyon kaparta és szorította a torkom. Néztem a királyfit, de nem válaszolt. - Miért nem válaszolsz? - Megint csendben maradt. Nagyra nyíltak a szemeim. - A Mami nem jön velem? - kérdeztem rémülten.

- Nem, nem jön veled.

- De akkor mi lesz vele?!

- Éli tovább az életét.

Éles fájdalmat éreztem itt belül, a mellkasomban.

- Fogok neki hiányozni? - kérdeztem a könnyeimmel küzdve.

- Igen.

Picit enyhült a fájdalom, de azért még mindig fájt.

Aztán csak néztem a herceget. Most láttam meg igazán, hogy milyen csúnya és rút az arca. Olyan volt, mint egy koponya és a szemének a helye is üres volt. Nagyon ijesztő volt ránézni. Nem csoda, hogy szegény eltakarta magát. Kicsit megsajnáltam, amiért ilyen csúnya. Biztos nehéz lehet neki.

Aztán lehajtottam a fejem és Anyára gondoltam:

- Meg fogja érteni?

A királyfi elgondolkodott.

- Talán majd egyszer, sok év múlva.

Bólintottam.

Szerettem volna megmondani Anyunak, hogy nincs semmi baj és hogy jól vagyok. Nem akartam, hogy szomorú legyen és hogy aggódjon.

De majd egyszer újra találkozunk, és akkor odaszaladok hozzá és megölelem. Az ölébe fog venni és úgy fog ringatni, mint ahogy esténként szokott. És akkor majd elmondom neki, hogy mennyire nagyon nagyon szeretem és hogy minden rendben van, mert most már itt vagyok és vigyázok rá, hogy ne legyen többet szomorú.

- Megmondod Fanninak, hogy vigyázzon Anyura helyettem is? - kérdeztem a királyfitól. - Kényeskedik az igaz, de igaziból jó kislány.

- Igen, megmondom - szólt kicsit mosolyogva a herceg.

- Köszönöm! - mosolyogtam vidáman.

Aztán Mami ölelésére gondolva vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.