2018. november 23.

Szép vagy?

Mi lenne, ha mindenki úgy nézne ki, mint ami a lelkében lakozik? Mi lenne, ha mindig azt tükrözné, amilyenné élete során vált?

Mit gondolsz -- Te hogy néznél ki?

Nem, nem... 

Feledkezz most meg a külsődről: a megjelenésedről, a parádés ruhádról, a cicomás hajadról, a koszos köntösödről, a szakadt nadrágodról.
Vesd le ezeket.

De ne állj meg itt!

Hagyd el a jól ápolt, makulátlan bőröd, a csinos formád, a görbe hátad, az izmos karod, a szép szemed és a nagy pocakod.

Mit találsz?

Szép, amit látsz? Ragyog? Virágzik?
Vagy tán rút? Undorító? Sötét és gyalázatos?

Várj! Nézz mélyebbre!

Igazi-e ez a máz? Ha ránézel a lecsupaszított önmagadra, nem csupán sok éved tapasztalata által rád ragasztott kényszereket látsz? Nem csupán a megfelelési vágyad, a környezeted gátlástalan kielégítése köszön vissza?


Ha lehántod a külcsínt, a kényszert, a megfelelést -- mi marad?


Ha elhagyod az elvárásokat -- mi vagy?


Amikor nem kell és muszáj -- ki vagy?

2017. január 25.

Fohász

Istenem, kérlek, adj türelmet!

Nagyobb feladatot vállaltam magamra, mint amit egyedül elbírok. Nem hittem, hogy ily sokáig kell cipelnem. Nem számoltam vele, hogy egy idő után elszáll az erőm és maga alá temet súlya.

Istenem, kérlek, adj erőt!

Még bírom. Még tartom magam. De, Istenem, már remegnek a térdeim, s gyengül a karom. Ha magamat biztatom, hogy "csak még egy kicsit, csak még egy napot", akkor vajon meddig tarthatok még ki? Meddig tudom továbblökni magam, hány akadályt leszek képes így megmászni?

Már nem látom a célt magam előtt. Már nem látok kiutat.

Nem vagyok egyedül, de e terhet cipelni nem segíthet más, csak Te. Kérlek, vedd le a vállamról e nehéz súlyt! Adj egy kis időt, hogy megpihenve, erőm összegyűjtve tovább küzdhessek!

Istenem, kérlek, adj békességet!

Olyan életre vágyom, ami nyugodt, békés és boldog. Ehhez nem kellenek a világ kincsei, hírnév vagy hatalom. Egy kis ház kerttel, a kertben virágok és fák, gyermek kacaj az udvaron - család. Erre vágyom, s ez mégis olybá tűnik, túl nagy kérés...

Még van erőm. Még van türelmem. Kitartásom nem hagyott el. Küzdök és haladok előre, míg végleg össze nem nyom e teher.

Isten, légy fenn az égben, lenn a Földön, vagy bárhol e világon: figyelj! Mert ez az apró lélek még nem adta fel.

2016. szeptember 12.

Secundum

--------------------------------------------------------------------------


Nanosecundum


Világűr. Milliónyi csillag. Milliónyi bolygó. Milliónyi rejtély.

6 éve távol. Sötétség. Csend. 21 ember. Az őrület határán állunk. Egy cél. Sok év ‑ túl sok. Nincs családunk. Nincs jövőnk ‑ nincs múltunk. Csak a cél.

Megtalálhatjuk?

...remény...

Hiba. Fájdalom és szenvedés. Sötétség.

Hol van? Hol van?!

...segítség...

Visszatérhetünk?

Megmenekülhetünk?

16% - ennyi volt hátra. Egy élet álma. Nem. Több életé. Millióké. Semmivé foszlott. Hamu a szélben. Nincs szél. Nincs hamu.

Egyetlen vészjel. Ennyire van időnk.

...remény?

Évek múltak. Évek múlnak. Csend és sötétség. 8 ember. Az őrület határát átléptük.

Egy cél. ‑ Túlélés.

Egy cél. ‑ Halál.

--------------------------------------------------------------------------


Microsecundum


A végtelen Világűr. Milliónyi csillag és milliónyi bolygó ‑ mind milliónyi rejtélyt rejtenek magukban.

6 éve vagyunk távol a Földtől. A sötétség áthatolhatatlan, csupán a csillagok távoli fénye ad útjelzést. A csend süketítő és elképzelhetetlen azok számára, akik nem jártak idefenn. 21 ember indult útnak. Az őrület határán állunk nap, mint nap, hiszen ez idő alatt nem tudtunk kommunikálni szeretteinkkel. Csupán üzeneteket hagyhattunk számukra. Ki tudja, megkapják-e időben?

Egy célunk van. Ez motivál és mozgat mindnyájunkat. Ám sok év telt el ‑ túl sok. Nem, nem erre a 6 évre gondolok, hanem az időeltolódásra a Föld és köztünk. Fénysebességet megközelítő sebességgel utazunk. Otthon már 30 év is eltehetett. Nincs családunk. Nincs többé jövőnk ‑ s már múltunk sincs. Csak a cél maradt számunkra és a tudat, hogy ezzel az emberiséget szolgáljuk.

Megtalálhatjuk vajon? Elérhetjük az álmunkat és választ találhatunk a tudomány kérdéseire?
 
...a remény erősen él bennünk...

Egy végzetes hiba, mely fájdalmat és szenvedést okoz. Ki volt a hibás? Már magam sem tudom. Csak a szenvedésre és sötétségre emlékszem.

- Hol van? Hol van a kapcsoló?! Siessetek!

...könyörgöm...valaki...segítsen...

Istenem, mond, visszatérhetünk? Láthatjuk valaha újra a Földet, az óceánt, a hegyeket, szívhatjuk újra bolygónk általunk szennyezett, de ismerős levegőjét?

Megmenekülhetünk?

16% ‑ ennyi volt hátra utunkból. Ennyin múlott, hogy elérjük célunkat: egy élet álmát. Nem, nem egyét: milliókét. Annyian helyezték belénk a bizalmukat. Olyan gondosan választottak ki minket a feladatra. De mindez semmivé foszlott. Hamu, melyet a szél oly gyorsan szór szét, hogy észbe sem kapunk, már el is tűnt kezünkből. De itt nincs szél ‑ és nincs hamu sem.

Egyetlen vészjel. Ennyire van időnk, mielőtt a főrendszer leáll és megszűnik minden kommunikációnk a bázissal.

...a remény él még bennünk?

Évek múltak el. Hosszú, hosszú évek. Csend és sötétség ölel körbe bennünket. Sehol egy ismerős fénysugár. Minden idegen. Minden hideg. 8 ember bolyong a hajón. Az őrület határát már rég átléptük.

Egy cél. ‑ Túlélés.

Egy cél. ‑ Halál.

--------------------------------------------------------------------------

2016. szeptember 8.

Azt hittétek hogy meghaltam

Pedig élek! Muhahahhahha...

Csak elvégeztem az egyetemet... végre. Ami azt jelenti, hogy időm és energiám visszatért!

Szóval sablonosan szólva:

I'm back, bitches!

Ui .: Hogy mikor jönnek új bejegyzések, biztosat nem tudok mondani, de hogy lesznek, az 100%.

2014. március 15.

Egy romkocsmából

A kocsmában enyhe félhomály uralkodott. A világosbarna csempével borított padló kellemes összhangot teremtett a faborítású falakkal. A zenelejátszó hangját túlüvöltve beszélgetett, nevetett a vendégek kisebb-nagyobb csoportja.

- Kislány! Tudtad, hogy csak a hülye iszik magában? - kérdezte enyhe rosszallás a szemében a csapos.

- Köszönöm, - húzódott félmosolyra a fiatal lány szája - de csupán lazítani szeretnék egy kicsit. Megfeledkezni a saját gondolataimról és bajaimról a többi vendéget figyelve. Hallgatni a zenelejátszó zenéjét, hogy csak az visszhangozzon a fejemben és megmosolyogni a nevető, szórakozó embereket, arra gondolva, hogy bár olyan lehetnék, mint ők.

A csapos megértően bólintott és kedvesen így szólt:
- A következő kör az enyém.

A lány válaszul hálásan elmosolyodott és felé emelte poharát:
- Talán még van remény - gondolta derűsen, italába kortyolva.

2013. június 7.

Csend!



Miután felfedezték a zenében rejlő erőt, azt, hogy szavak nélkül bármit el lehet vele mondani, s így lehetetlen cenzúrázni, a hatalom rettegni kezdett, hogy a "veszélyes elemek" ennek segítségével lázítják fel az eltompult polgárokat.

Ezért meghozták a 88-as számú tiltórendeletet, s oly sok minden után, betiltották a zenét is.

Nem volt elfogadható stílus, megtűrhető dallam. Tiltottak és megsemmisítettek mindent, ami csak zene hallgatására vagy képzésére alkalmas volt. Tilos volt énekelni, dobolni, dúdolni, fütyülni.

Azt, aki megszegte a törvényt, börtönbe zárták és kegyetlenül megbüntették. Senki sem tudta, hogy pontosan mit tesznek az elkapott emberekkel, de mikor kikerültek, már nem voltak ugyanazok, mint előtte.

A rendelet meghozatalának első heteiben kegyetlen tisztogatás kezdődött. Átkutattak minden házat és elvittek mindent, amit törvénytelennek ítéltek. Azokat az énekeseket, zenészeket, dalszerzőket, karmestereket és minden egyéb, zenével foglalkozó embert, akik felháborodásukban szót emeltek a törvény ellen, lecsukták.

Talán sokan azt gondolnák, hogy ez a lépés, a 88-as számú tiltórendelet minden polgárból felháborodást és tiltakozást váltott ki. De nem így történt. Az rendeletet orvosi és tudományos tételekkel alátámasztott magyarázattal adták közre. A televízióból, rádióból, újságokból (melyek már évek óta a cenzúra nyomása alatt dolgoztak) folyamatosan a tiltás létjogosultságát és a zene káros hatásait szajkózták. Órákon át csak erről beszéltek és példákat is hoztak, főleg a 20. századból és a 21. század elejéről.

Az emberek pedig lenyelték, amit a szájukban nyomtak.

Így aztán a 88-as számú rendeletet nagyobb zavargások nélkül, sikeresen érvényre juttatta a rendszer. Ugyanúgy, ahogy az ezt megelőző 87-et is.

Azóta évek teltek el. Az én generációm még sohasem hallott zeneszót. Nem tudjuk, hogy milyen lehet egy dallamot hallgatva sírva fakadni, vagy egy csodás ritmusra táncolni. Nem ismerjük azt a különleges érzést, amit az elődeink, akik még emlékeznek rá, hogy mi az a zene.

Mi csak egy dolgot ismerünk.

A csendet.

A mélységes csendet és a vágyat, hogy egyszer szabadon énekelhessünk. Örömünkben. Bánatunkban. Mindig.