2013. június 7.

Csend!



Miután felfedezték a zenében rejlő erőt, azt, hogy szavak nélkül bármit el lehet vele mondani, s így lehetetlen cenzúrázni, a hatalom rettegni kezdett, hogy a "veszélyes elemek" ennek segítségével lázítják fel az eltompult polgárokat.

Ezért meghozták a 88-as számú tiltórendeletet, s oly sok minden után, betiltották a zenét is.

Nem volt elfogadható stílus, megtűrhető dallam. Tiltottak és megsemmisítettek mindent, ami csak zene hallgatására vagy képzésére alkalmas volt. Tilos volt énekelni, dobolni, dúdolni, fütyülni.

Azt, aki megszegte a törvényt, börtönbe zárták és kegyetlenül megbüntették. Senki sem tudta, hogy pontosan mit tesznek az elkapott emberekkel, de mikor kikerültek, már nem voltak ugyanazok, mint előtte.

A rendelet meghozatalának első heteiben kegyetlen tisztogatás kezdődött. Átkutattak minden házat és elvittek mindent, amit törvénytelennek ítéltek. Azokat az énekeseket, zenészeket, dalszerzőket, karmestereket és minden egyéb, zenével foglalkozó embert, akik felháborodásukban szót emeltek a törvény ellen, lecsukták.

Talán sokan azt gondolnák, hogy ez a lépés, a 88-as számú tiltórendelet minden polgárból felháborodást és tiltakozást váltott ki. De nem így történt. Az rendeletet orvosi és tudományos tételekkel alátámasztott magyarázattal adták közre. A televízióból, rádióból, újságokból (melyek már évek óta a cenzúra nyomása alatt dolgoztak) folyamatosan a tiltás létjogosultságát és a zene káros hatásait szajkózták. Órákon át csak erről beszéltek és példákat is hoztak, főleg a 20. századból és a 21. század elejéről.

Az emberek pedig lenyelték, amit a szájukban nyomtak.

Így aztán a 88-as számú rendeletet nagyobb zavargások nélkül, sikeresen érvényre juttatta a rendszer. Ugyanúgy, ahogy az ezt megelőző 87-et is.

Azóta évek teltek el. Az én generációm még sohasem hallott zeneszót. Nem tudjuk, hogy milyen lehet egy dallamot hallgatva sírva fakadni, vagy egy csodás ritmusra táncolni. Nem ismerjük azt a különleges érzést, amit az elődeink, akik még emlékeznek rá, hogy mi az a zene.

Mi csak egy dolgot ismerünk.

A csendet.

A mélységes csendet és a vágyat, hogy egyszer szabadon énekelhessünk. Örömünkben. Bánatunkban. Mindig.

2013. június 3.

Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole


 - Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

A királyfira mosolyogtam. Olyan szép nagy gesztenye szemei voltak és aranyló haja. Meg a szája! Hát az olyan volt, mint a meggy nyáron, mikor már nem zöld, hanem piros és szabad belőle enni. Csak az ő szája nem tűnt olyan savanyúnak. Mert a meggyet azért nem szeretem, mert az savanyú. De a színe szép.

A kezem a tenyerébe tettem, mint ahogy a hercegnők szokták a mesékben, ha a herceg felkéri őket táncolni. Olyan kecsesen, ahogy kell, de nem kényesen, mert Fanni mindig kényeskedik és azt nem szeretem. Meg hát olyan ruha is volt rajtam, olyan szép kék báli ruha, olyan táncolós. Csak ott a közepén, a pocakomnál volt foltos és szakadt egy picit. De majd Mami megvarrja, mert nekem olyan anyukám van, hogy bármit meg tud varrni!

A királyfi közben a táncparkettre vezetett, de úgy ám, hogy észre sem vettem és ahogy elkezdődött a zene, táncolni kezdtünk. Nagyon értett hozzá. Biztosan sokszor csinálta már.

- Sokszor táncoltál már? - Azért megkérdeztem.

- Igen. Nagyon sokszor - szólt komoran.

Bólintottam, de azért elgondolkoztam, hogy mennyi lehet az a nagyon sok. Vajon olyan sok, mint a levél a fákon, vagy inkább olyan sok, mint a ragyogó csillagok az égen? Meg is kérdeztem:

- Mennyire sokszor? Mint a fák levelei, vagy mint a csillagok az égen?

- Többször, mint ahány csillag van az égen - válaszolt mosolyogva.

- Ó! Hát az akkor tényleg nagyon sok lehet... - Aztán megint elgondolkodtam. - Nem fáradtál még el ennyi tánc után?

- Nem.

- Miért nem? - kérdeztem kíváncsian.

- Mert ez a dolgom.

Bólintottam és hallgattam egy kicsit. Az járt a fejemben, hogyha a hercegnek a táncolás a dolga és ezért nem fárad el, akkor hogy lehet, hogy a Mami mégis elfárad?

Talán ez azért van, mert neki sok dolga van, mert ott van Fanni meg én, meg a munka, ami sokáig tart és nem látom, meg a lakásos munka, amit látok, meg még az a sok dolog, amikor Anya azt mondja, hogy "most nem érek rá". Ha a Maminak csak egy dolga lenne, mint a hercegnek, akkor biztos nem fáradna el...

Ahogy a Mamira gondoltam, hirtelen nagyon fájni kezdett a mellkasom. Szorított, mintha kicsi lenne és nem kaptam levegőt. Fújtattam és prüszköltem, de nem lett jobb.

Hiányzott a Mami...

- Hiányzik az Anyu - mondtam sírós hangon. - Mikor láthatom? - Én nem akartam sírni, mert én kemény lány vagyok, a legkeményebb az oviban, de valami nagyon kaparta és szorította a torkom. Néztem a királyfit, de nem válaszolt. - Miért nem válaszolsz? - Megint csendben maradt. Nagyra nyíltak a szemeim. - A Mami nem jön velem? - kérdeztem rémülten.

- Nem, nem jön veled.

- De akkor mi lesz vele?!

- Éli tovább az életét.

Éles fájdalmat éreztem itt belül, a mellkasomban.

- Fogok neki hiányozni? - kérdeztem a könnyeimmel küzdve.

- Igen.

Picit enyhült a fájdalom, de azért még mindig fájt.

Aztán csak néztem a herceget. Most láttam meg igazán, hogy milyen csúnya és rút az arca. Olyan volt, mint egy koponya és a szemének a helye is üres volt. Nagyon ijesztő volt ránézni. Nem csoda, hogy szegény eltakarta magát. Kicsit megsajnáltam, amiért ilyen csúnya. Biztos nehéz lehet neki.

Aztán lehajtottam a fejem és Anyára gondoltam:

- Meg fogja érteni?

A királyfi elgondolkodott.

- Talán majd egyszer, sok év múlva.

Bólintottam.

Szerettem volna megmondani Anyunak, hogy nincs semmi baj és hogy jól vagyok. Nem akartam, hogy szomorú legyen és hogy aggódjon.

De majd egyszer újra találkozunk, és akkor odaszaladok hozzá és megölelem. Az ölébe fog venni és úgy fog ringatni, mint ahogy esténként szokott. És akkor majd elmondom neki, hogy mennyire nagyon nagyon szeretem és hogy minden rendben van, mert most már itt vagyok és vigyázok rá, hogy ne legyen többet szomorú.

- Megmondod Fanninak, hogy vigyázzon Anyura helyettem is? - kérdeztem a királyfitól. - Kényeskedik az igaz, de igaziból jó kislány.

- Igen, megmondom - szólt kicsit mosolyogva a herceg.

- Köszönöm! - mosolyogtam vidáman.

Aztán Mami ölelésére gondolva vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

2013. május 29.

Arcod könyve

Helló mindenkinek!

A blog lassan másfél éve, hogy működésbe lépett. 2012. januárjában hoztam létre a Rock'e'Steint. Azóta kikerült 57 bejegyzés, kaptam jó pár kommentet és több mint 3000 megtekintést.

Köszönöm minden kedves olvasómnak ezt! : )

S mivel már ennyi ideje működik a blog, ezért úgy döntöttem, hogy létrehozok egy facebookos oldalt neki! Itt érhetitek el: Rock'e'Stein a facebookon

Tekintettel új olvasóimra, a facebook oldalon az első bejegyzéstől kezdve mindegyiket belinkelem. Minden nap egyet. : )

Továbbá valószínűleg észrevettétek, hogy egy kis kinézetbeli átalakítás történt az oldalon a fejléc lecserélésével és egy új menüpont, az "Információk" bekerülésével. Utóbbi a blogra vonatkozó általános tudnivalókat és az elérhetőségeimet tartalmazza, amiken keresztül felvehetitek velem a kapcsolatot bármilyen ügyben.

Ezenkívül pedig kíváncsi vagyok a véleményetekre a fejléccel kapcsolatban. Nektek hogy tetszik az új kép?
 

Jó olvasást és szórakozást mindenkinek a Rock'e'Steinen! : )

2013. május 26.

Jelentés

Jó napot mindenkinek!

Meglehetősen régen jelentkeztem már prózai alkotással. Be kell vallanom őszintén, hogy sajnos eddig nem volt ihletem sem régebbi történetet folytatni, sem újat kitalálni. Hál' Istennek, most végre megtört a jég és (mint ahogy az 1. részét már olvashatjátok is) új történet jutott eszembe.

A címe: A hazug

Főszereplőnk Sára, egy 17 éves lány, aki megrögzött hazudozó és egyetlen szórakozása az írás. A novella az ő rövid történetét meséli el 5 részben. ("Ne feledd! Könnyű elveszni a hazugságok tengerében, s szem elől téveszteni az igazság jelzőfényét.")

Az 5 rész külön-külön címet is kapott:
1. Unalom
2. Hirtelen váltás
3. Cseberből vödörbe
4. Ki vagyok én?
5. A szabadság ára
Tekintettel jelenlegi elfoglaltságaimra és ihletem változó kedvére, csupán annyit ígérek a következő részek publikálásával kapcsolatban, hogy amint elkészültem eggyel, azonnal felkerül a blogra, hogy minél előbb láthassátok a folytatást.

Jó olvasást!


Még egy kis technikai infó a bloggal kapcsolatban:

Akik régebben olvassák a Rock'e'Steint azoknak feltűnhetett, hogy a fejléc alatt létrehoztam egy menüt. Ennek pontjairól szeretnék rövid ismertetőt írni:
  • Főoldal: itt találjátok az összes bejegyzésemet, minden témában/címkével, időrendben (a legújabb van legfelül).
  • Sidetalk: olyan bejegyzések, melyekben én, az alkotó közvetlenül hozzátok, Olvasókhoz szólok. Általában valamilyen "közérdekű" információt (bloggal, vagy történeteimmel kapcsolatban), a gondolataimat, érzéseimet közlöm veletek az ilyen címkével ellátott bejegyzésekben.
  • Dance Macabre: első sorozatom. Mint a névből is kitalálható, haláltáncokról szólnak az egyes részek. A Nyitánnyal kezdődik és sorrendben folytatódik a Táncokkal (1., 2., 3., ...), majd a Fináléval fog lezárulni. A menüpontra kattintva a legutolsó részt találjátok legfelül, és a Nyitányt legalul.
  • A hazug: legújabb novellám. Azért került a menüre, mert ezt is több részre szedtem a hosszára való tekintettel. Mint fentebb említettem, 5 részből fog állni. (Időrendben találjátok őket, a legújabbal kezdve.)
  • Versek: mivel alapvetően a próza az én műfajom, ezért a lírámnak külön menüpontot adtam. Szintén a legújabb van legfelül, és a legrégebbit találjátok a lap alján.
Újabb sorozatok esetén tovább bővül a menüsor a könnyebb áttekinthetőség kedvéért.

További jó szórakozást a Rock'e'Steinen!

Szép napot!

Annamária,
a Rock'e'Stein alkotója

A hazug - 1. Unalom

A hazug

  1. Unalom


 - Sára! Merre jártál? – bukkant fel az előszobában édesanyja türelmetlenül. – Már több mint három órája haza kellett volna érned!

 - Bocsánat, anya, a késésért! – szólt bűntudatosan a tizenhét éves lány. - A könyvtárban voltam tanulni és kivenni pár könyvet.

 - Miért nem szóltál telefonon, hogy késni fogsz?

 - Lemerült a telefonom – halászta elő zsebéből használhatatlan mobilját Sára.

 - Jaj, édesem, legközelebb ügyelj jobban a dolgaidra! Majdnem halálra aggódtam magam! – sóhajtott nagyot édesanyja. – Pakold el a holmidat és öltözz át. Mindjárt kész a vacsora.

 Sára mozdulatlanul nézte, ahogy anyja visszamegy a konyhába. Megint hazudott. Valójában egy vadidegen sráccal töltötte a délutánt, aki csak úgy leszólította az utcán. Meghívta egy fagyira és jót beszélgettek. A számát végül nem kérte el a fiú, de egyébként sem adta volna meg az igazit. Mondott volna egy nem létező telefonszámot és mosolyogva azzal búcsúzott volna, hogy várja a hívását.

 Nem ez volt az első eset, hogy Sára gondolkodás nélkül hazudott az édesanyjának. Az igazság az, hogy a szokásává vált. Sok-sok évvel ezelőtt jött rá, hogy gyakran egyszerűbb, ha a valóság helyett kitalál egy könnyen elfogadható, de nem ellenőrizhető hazugságot. Természetesen volt, amikor rizikósabb helyzetbe került és merészebbet kellett füllentenie, de eddig még sohasem bukott le.

 Ám Sára nem csak az édesanyjának hazudozott évek óta. Iskolatársainak, tanárainak, barátainak és rokonainak is elferdítette a valóságot, ha úgy hozta a kedve, vagy az érdeke. Soha senki nem jött rá, hogy a szemébe hazudik mindenkinek, válogatás nélkül.

 Lassan lépett előre, komótos mozdulatokkal. Az, hogy nap nap után ugyanazt kellett végigcsinálnia, borzalmasan untatta. Ez volt hazugságainak másik oka. Egy-két füllentés itt, egy-két ferdítés ott és máris izgalmasabbnak tűnik az élet.

 Felsétált az emeletre és becsukta maga mögött az ajtót. Baloldalon, a távolabbi sarokban az íróasztala állt. Rajta katonás rend és tisztaság uralkodott. Az íróasztal mellett, a Sárához közelebbi sarokban állt a ruhásszekrény. Jobbra az ágy helyezkedett el, mellette egy kis éjjeliszekrény lámpával. A falakon nem voltak képek vagy poszterek. A faparkettát borító szőnyeg színe is visszafogott, szolid volt. Alapvetően az egész szoba a tisztaság és fegyelem érzését keltette a látogatóban.

 Sára utálta a szobáját. Az édesanyja ízlését tükrözte, nem a sajátját. Igaz, sohasem kérdezte meg tőle, hogy kirakhat-e képeket vagy, hogy átrendezheti-e a bútorokat. De tudta, hogy fölösleges lenne ilyet tennie, hiszen biztos volt benne, hogy a válasz "nem" lenne.

 A szobáján kívül bőven akadt még más is, amit utált. Például a nevét. A szánalmas, egyszerű, lehangoló nevét. De haját sem szerette. "Mégis ki visel mostanság ilyen undorító bubifrizurát?" – szokta kérdezni magától elszörnyedve.

 Ám sohasem beszélt édesanyjának ezekről az érzéseiről. Kicsi volt még, mikor megtanulta, hogy ha őszintén beszél a gondolatairól, akkor csak elutasításban és szidásban lesz része. Ezért soha többet nem panaszkodott és nem kért semmit sem.

 Lassan az asztalához lépett és ledobta a táskáját. Kihúzta a legfelső fiókot. Kotorászott kicsit, majd egy vastag spirálfüzetet húzott elő. Látszott rajta, hogy sokat használják. A borítója összerongyolódott, a lapjai szamárfülesek voltak. Az egyszerű, kék füzeten a következő cím állt: "Jegyzetek". Bár ez az egyszerű név nem sejtette, de belül Sára kitalált történetei lapultak. Ez volt az egyetlen dolog, amiben örömét lelte. Képzelete segítségével csodálatos dolgokat élt át. Sokkal csodálatosabbakat, mint életében. Hazugságainak hasznát vette történeteiben és fordítva: fantáziájának hála tudott ilyen mesterien hazudni.

 De mindennek volt hátulütője is. Valódi barátai sohasem voltak. Senki sem ismerete őt igazán. Saját maga alkotta fal választotta el a többi embertől. Egy fal, ami a hazugságaiból épült. Már olyan régóta volt élete része az igazság elferdítése, hogy úgy érezte, ha akarna, sem tudna már igazat mondani.

 - Sára! – hallotta meg édesanyja kiáltását a földszintről. - Kész a vacsora! Gyere!

 Lassan felállt az asztalától és ledobálta az ágyára ruháit. Felvette az otthoni szerelését és még egy utolsó pillantást vetett a füzetére, mintha azon gondolkodna, hogy biztonságban lesz-e, míg távol van. Pár másodperces tétovázás után az ajtóhoz lépett és lement a konyhába vacsorázni.

***

 Besötétedett, mire Sára minden teendőjével végzett és megfürdött. Bágyadtan nézett ébresztőórájára. A piros számok szerint két perc múlva lesz tíz óra. Tudta, hogy ha nem fekszik le aludni, fáradt lesz másnap. Az asztalán heverő kék füzetre pillantott.

 "Ma még ki sem nyitottam."

 Lassan kihúzta a székét és leült. Kinyitotta az első oldalon, majd óvatosan lapozni kezdett, szemével átfutva minden oldalt.

 "Nem sokára vége" – gondolta egykedvűen. – "Kicsit sajnálom, de egyszer mindennek véget kell érnie." – Felnézett az asztali lámpa fényébe. – "Vajon miről fogok írni ezután?"

 Az utolsó írott oldalhoz lapozott és elolvasta tartalmát, hogy felvegye a történet fonalát. Kedvenc ceruzáját kezébe véve egy pillanatra megállt a papír felett, majd hevesen körmölni kezdett, ahogy képzelete szárnyra kapott.

 Nem vette észre, hogy hogyan repülnek el a percek, majd az órák. Mire észbe kapott, bőven elmúlt éjfél, sőt, már éjjel két óra felé járt az idő. Megdörzsölte fáradt szemeit, majd füzetét besüllyesztette az asztal fiókjába és a villanyt leoltva elnyúlt kényelmes ágyán.

 Mire elhelyezkedett, már álomba is zuhant.

2013. május 1.

Eltört kristály

Leomlott palota kövein állok,
a jelenben értelmet nem találok.
Csak zagyva szavak, tarka képek...
"Kinek írod, ha te sem érted?"

Eltört kristály szilánkjának zenéje
cseng fülemben egész este.
Egy világ alkotná újra a romokból,
mit pár év ismét lerombol.

Alkosd, mit lelki szemeddel látsz.
Írd meg, mit írni vágysz.
De szavaid érjenek célba.
Törekedj az egyszerű szóra!

Zavaros ösvény a sorokban,
árva rím lapul a sarokban.
"Nincs rád szükség! Elavult vagy!"
De kegyelmet neki ki ad?
Vagy tán örök feledés sorsa?
Többé ne is lássuk a sorokba'?

Elhagytad, de nem csak őt.
Újítanál, de nincs vésőd.
Rommá lett a régmúlt dicsősége,
Nem hozza vissza ember gőgje.

Tükrödből torzkép vetül vissza.
Benned már semmi sem tiszta.
Tán lesz még ragyogó valaha,
mit ma eltorzít a jelen piszka...

De ne add fel!

Várd ki, mit hoz a jövő!
Remélned, ember, sosem késő.
Új csillag gyúlhat az égre -
Új toll akadhat új kézbe.

Ám addig légy a szikra,
mi a jobb világot elhozza!
Légy a líra tündöklő szava,
a lüktető képzelet maga!

Versednek adj hát értelmet!
Ne bonyolítsd túl az érzelmet!

Hagyd a ködösítést! Embernek írsz most!
--Feladatod, hogy tisztább képet alkoss.--

(Ma még torz,
holnap már tiszta.
Az elmúltat,
Istenem, hozd vissza!)

2013. április 27.

cím nélkül 1.

----------------------------------------

Nyugalomra vágyom.
Egy hűvös kéz érintésére...
Hogy a világ csendbe boruljon,
és rájöjjek a miértre.

----------------------------------------

2013. április 23.

Nem vagy több...

Ha kínzod, miért csodálkozol,
mikor rád támad üvöltve?

Ha kínzod, miért csodálkozol,
mikor feladja végre?

Ha kínzod, miért nem hagyod békén
csak egy nyugalmas percre?

Vagy talán oly nagy kérés pár perc béke?

---

Gondolod, hogy több vagy egy állatnál?
Gondolod, hogy jobb vagy az átlagnál?

Ne reménykedj!

Nem vagy különb egy porban vergődő,
veszett korcs dögnél!

2013. április 20.

Vége

Ölj!

Még te sem tudhatod,
mit hoz a sors.
Ha támadnak, van okod...
Tedd meg, ne várakozz!

Gyilkolj!

Szétszaggattak már ezerszer!
Ki mondja, hogy tilos?
Végtelen kínt érzel?
A bosszú az, mit keresel.

Vér és hús...

- Jobb lett?
Lelkemben új sötétség nyílt.
- Ezt akartad?
Nem tűnt el a kín.

...

Fájdalmadat nem törölheted el -
sohasem múlhat ilyen eszközökkel.

Jobbat vártál?
Hiába.
Ne reménykedj új csodába'.
Az emberek tovább lépnek,
de te itt maradsz emléknek.

2013. április 2.

Change

Helló mindenki!

Akik régebben követik a blogot, azoknak talán már feltűnt, hogy a korábban használt "Akira-chan" álnév helyett most már a sajátomat, az Annamáriát használom.

Az ok igen egyszerű: nem érzem szükségét egy alteregónak.

Nem tudom, hogy ki miért választ magának nicknevet/álnevet. Én részben az anonimitásomat akartam megőrizni, részben pedig... talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy másvalakinek akartam tűnni, vagy másvalaki akartam lenni.

Egy titokzatos, ismeretlen személy mindig izgalmas és kíváncsiságot keltő. Illetve egy hangzatos kitalált név is nagyon hatásos, "menő" tud lenni.

De én elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor már nem érzem szükségét, hogy egy kitalált név mögé bújva publikáljam a történeteimet. (Félre értés ne essék, ezzel nem megsérteni akarom azokat, akiknek évek óta használt álnevük van, hiszen van, akinek ez a védjegye. De az én esetemben egy bizonyos szintű rejtőzködést szolgált az álnév.)

Egyébként pedig nem csak a bujkálást érzem feleslegesnek. A másik ok, ami miatt a saját nevemet használom, hogy kibékültem magammal. Nem akarok más lenni, egy kitalált személy, aki sokkal "coolabb" és szuperképességei vannak és a többi kinek mi tetszik...

Én én vagyok és ezt büszkén vállalom, akárcsak a történeteimet. Akár jók, akár nem, én írtam őket, igyekezve, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból... És még ha valódi írónak nem is nevezhetem magam, mert attól nagyon messze vagyok, büszkén vállalom, hogy eddig mit tettem le az asztalra.

Szóval hadd mutatkozzam be újra! : )

A nevem Annamária és ez itt a Jackass 19 éves leszek nyáron. ; )
Idén fejezem be a középiskolát és reményeim szerint programtervezőként tanulhatok tovább a Debreceni Egyetemen.
Az írással szeretnék továbbra is aktívan foglalkozni és minél jobbá válni, mert ez az életem része.
Pozitív-negatív kritikát egyaránt várok, mert csak így fejlődhet tovább az ember. Szóval ha van pár percetek és véleményetek, amit meg szeretnétek osztani velem, azt bármikor örömmel fogadom.

Remélem, hogy korábbi történeteim kellemes szórakozást nyújtottak Nektek, és hogy a jövőben még jobb és minőségibb alkotásokkal szolgálhatok számotokra.

Mindenkinek jó szórakozást és kellemes időtöltést a Rock'e'Steinben! : )

2013. március 21.

A KÁOSZ kora

Új történet, melyet a facebookon követhettek nyomon (de tervezem, hogy saját blogot is létrehozzak a történetnek a rend kedvéért).

A KÁOSZ kora


 "0. nap

               21. nap

 Három héttel ezelőtt ért véget a Világ.
 Legalábbis az általunk eddig ismert és elfogadott világ.
 A modern civilizációk egy éjszaka alatt romba dőltek. Az emberek tehetetlenül nézték végig, ahogy életük örökre megváltozik.
 Amikor a Teremtő elhagyott minket, az ég sötétbe borult és pusztító vihar tört ki.
 A lakosság egy része megőrült: törni, zúzni kezdtek, minden ok nélkül egymásra támadtak.
 Több millió ártatlan esett áldozatul a vérengzéseknek. Senki sem tudja, hogy mi okozta ezt a tébolyt.
 A nagyobb városok lángba borultak, az épületek összeomlottak. Megszűnt a TV- és rádióadás. A közlekedés leállt, az utcák elnéptelenedtek. Minden modern eszköz használhatatlanná vált.
 Mintha a sötét középkor tért volna vissza egy sokkal pokolibb változatban.
 Zűrzavar lett úrrá az egész világon.
 Az életben maradtak kis csoportokba verődtek és egymással harcolnak a túlélésért. Kevés az élelem, a víz és a biztonságot nyújtó menedék. Ezekért folyik a küzdelem.
 A tomboló vihar, amely az első napokban söpört végig a Földön, mára alábbhagyott, de nem múlt el teljesen: hol vérfagyasztóan dermedt és mozdulatlan a levegő, hol orkán erejű szél süvít végig a romok között.
 Vastag felhőréteg borítja az égboltot. Egyesek szerint, soha többé nem látjuk a Napot..."




Legalább hetente új bejegyzés! (Az érettségi miatt várható némi fennakadás, de igyekszem ezt elkerülni.)

2013. március 19.

Elektromosság mentesség

Rövid kis rossz hírt kell közölnöm Veletek.

Sajnos kicsiny országunk azon régiójában élek, ahol jelenleg is áramellátási problémákkal küzdenek az emberek. Lakhelyemen jelenleg sincs áram (most is az iskolámból írok), úgyhogy csúszik a heti frissítés.

Remélem, hogy mihamarabb visszatér az elektromosság és folytathatom történeteim közzétételét. : )

Addig is minden jót, és azoknak, akik szintén országunk keleti részében laknak, kitartást a nehéz helyzethez!

2013. március 12.

Átverve

- Hová, hová, szombat reggel? – kérdezte mosolyogva Misi.

- A párom elé megyek az állomásra – felelt Róza csillogó szemekkel. Megvan már 4 hete is, hogy utoljára látta kedvesét, s most igencsak elfogta az izgalom a közelgő találkozás gondolatától. – És te merre mégy?

- Nem fogod elhinni – szólt nevetve a fiú -, de én is az állomásra megyek. Meg akarom venni a havi bérletemet. Veled tarthatok?

- Ezt kérdezned sem kell, Misi! – nevetett a lány csilingelő hangon. – Legalább lesz társaságom, amíg várok.

Valójában, Róza szívesebben maradt volna egyedül párja emlékképével és lázas képzeletével, de nem akarta megbántani csoporttársát. Egy szakra jártak az egyetemen és igen jó barátságot kötöttek az elmúlt 2 félév alatt.

"Nem baj. Nem sokára úgyis teljesen kettesben leszünk" – S egészen belepirult a gondolatba, hogy újra megölelheti rég nem látott kedvesét.

A beszélgetésük a szokásos mederben folyt: iskola, tanárok, csoporttársak, diákmunka, kollégiumi történetek, kisebb pletykák.

Kiderült, hogy Misi is szeretne részt venni egyetemi projektekben, kutatásokban, akárcsak Róza. Felajánlotta a lánynak, hogy – mivel úgyis jól tudnak csapatban dolgozni – próbáljanak meg ugyanoda jelentkezni. A lány támogatta az ötletet, sőt már utána is nézett pár lehetőségnek.

Erről és hasonló témákról beszéltek, s szinte észre sem vették, mikor megérkeztek az céljukhoz.

- Melyik vonattal jön a barátod? – intett Misi a menetrendet mutató kijelző felé.

- Hm... A Rigó IC-vel kellene érkeznie... Igen, igen! – ugrott nagyot örömében a lány. – Meg is van! A 11-es peronra érkezik meg 10 perc múlva. De jó! – mosolygott Róza boldogan. – Kimegyek elé. Köszi, hogy elkísértél – fordult társa felé. - További szép napot!

Misi szólásra nyitotta a száját, de azonmód be is csukta, mintha nem tudná, mit is akar mondani. Aztán csak bólintott, és varázsolt egy félmosolyt az arcára.

- Neked is!

Róza hálásan bólintott, ám mikor elfordult és sebes léptekkel az ajtó felé indult volna, Misi elkapta a karját.

- Várj! – kiáltott elkeseredve.

A lány meglepődve fordult vissza. Nem értette, miért tartja vissza barátja. Kérdőn nézett rá, várva a magyarázatot.

- Ne menj! – szólt halkan Misi. - Kérlek!

- De... Miért? – A lány zavara egyre csak nőtt.

- Róza! – nézett a fiú elszántan a szemébe. – Én szeretlek Téged!

Róza arcából kifutott a vér, majd mentem vissza is tolult oda. Érezte, hogy szédül. A fiú szavai visszhangzottak a fejében. Szemei elkerekedtek, ajkai szétnyíltak a csodálkozástól.

Misi még mindig fogta a karját. Talán félt, hogy ha elengedi, menten elszalad tőle a lány. Meglehet, hogy így történt volna.

A lány lassan találta meg a hangját, kiszáradt torka csak rontott a helyzeten. Végül megrázta a fejét.

- Ne légy bolond – szólt halkan. - Nekem már van egy kedvesem, akit szeretek.

- Nem tehetek róla! – fakadt ki szenvedélyesen a fiú, s közelebb lépett a lányhoz. – Egyszerűen csak megtörtént! ...Beléd szerettem – lehelte finoman. – És ezen mit sem változtat, hogy már van valakid.

- Sajnálom, Misi – fordította el a fejét Róza.

Nem szerette, hogy fájdalmat kell okoznia egy jó barátjának, de nem tehetett mást. Szerette a párját, és senkiért sem hagyta volna el.

Ám a fiú most már nem hátrált meg.

Közelebb húzta magához Rózát, és az állánál fogva gyengéden maga felé fordította fejét.

- Annyira szeretlek. Csodálatos lány vagy! – búgta lágy hangon. - Jobbat érdemelsz, mint ez az akárki, aki folyton távol van tőled.

Kellemetlen érzés fogta el Rózát a fiú közelségétől, utolsó mondata pedig felébresztette addig szunnyadó haragját.

- Mégis hogy mersz ilyet mondani róla?! – sziszegte dühödten. – Hiszen nem is ismered!

Közben megpróbálta eltolni magától, de Misi erősen fogta a derekát.

- Nem kell ahhoz ismernem. Elég csak látnom, ahogy szenvedsz a hiányától nap, mint nap! Hah, azt hiszed, nem látszik? – kérdezte gúnyosan a lány meglepett tekintete láttán. – Csak rád kell nézni: sóhajtozol, bambulsz, leszegett fejjel jársz és a fájdalom fel-felvillan a szemedben. Nem bírom már ezt tovább nézni – hangján érződött az elkeseredettség. – Neked olyasvalaki jár, aki minden nap melletted van, és mindig vigyáz rád!

- Például te?! – kérdezte indulatosan a lány.

Misi elpirult és lesütötte szemét.

- Igen – suttogta halkan.

Róza hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Értsd meg végre: engem nem érdekel, hogy nincs minden nap mellettem! – magyarázta szenvedélyesen a lány. - Igen, hiányzik. De mégis hogyan ne hiányozna, mikor teljes szívemből szeretem! Épp ezért nem számít a távolság. Mert egyszer úgyis révbe érünk, és akkor minden nap együtt lehetünk. Addig pedig kitartok, bármilyen ritkán is találkozzunk!

A lány szeméből sugárzó határozottság teljesen sokkolta Misit. Nem tudott többet ellenkezni. Megértette: nincs esélye az ismeretlen fiúval szemben.

Nem azért, mert jobb lenne nála.

Azért, mert Róza szereti őt. Csakis őt.

Érezte, hogy hatalmas hibát követett el, és rettegett, hogy mi fog történni ezután. Némán fohászkodott az égiekhez, hogy segítsenek rendbe hozni, amit elrontott...

Végül nagyot sóhajtva elengedte a lányt.

Egyikük sem szólt egy szót sem.

Róza még mondani akart valamit. Valamit, amivel enyhíthetné barátja kínját, hiszen nem akart neki fájdalmat okozni. Ám rá kellett jönnie, hogy nem tud segíteni.

Némán elfordult és kisétált a peronra, maga mögött hagyva az összetört fiút.

A vonatnak 4 perc múlva kellett befutnia. Miközben a látóhatárt kémlelte, igyekezett rendbe szedni szétzilált gondolatait.

Biztos volt benne, hogy kedvese karjai közt azonnal meg fog nyugodni és ez az egész jelenet csupán rossz álomnak fog tűnni.

Azt még nem tudta, hogy hogyan közölje párjával az imént történteket, de úgy érezte, hogy ezzel még ráér. Először magában kell helyre tennie a dolgokat.

El fogja neki mondani, ez eltökélt szándéka volt. Sokkal nagyobb bajt okozhat, ha eltitkolja előle. Kapcsolatukat egyébként is az őszinteségre építették. Párja is mesélt neki arról a lányról, aki próbálkozott nála. Nem volt kellemes hallania róla. Féltékenysége is egyből feléledt, de tudta jól, hogy megbízhat szerelmében...

- Vonat érkezik a 11-es peronra! A sínek mellett kérem, vigyázzanak! – szakította félbe gondolatait a hangosbemondó monoton hangja.

A vonat feltűnt a látóhatáron, és lassan gördült be az állomásra.

Róza érezte, ahogy az izgalom fokozatosan átveszi az előbbi idegesség helyét. Édes emlékképek tűntek fel lelki szemei előtt. Arcát pír öntötte el, ahogy kedvese ölelésére és csókjaira gondolt. A türelmetlenség boldog öröme áradt szét testében.

A szerelvények csikorogva megálltak, a kalauz leugrott a vonatról és sorra kinyitotta az ajtókat. Kabátos, útitáskás emberek szálltak le sietve a vonatról. Volt, aki csak egy egyszerű aktatáskát tartott a kezében, mások hatalmas bőröndöket emeltek le a kocsikról.

Róza izgatottan pásztázta a leszállók tömegét, keresve a számára oly kedves alakot. Lábujjhegyre állt, a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson az emberek feje fölött. Ám hiába kereste, nem látta meg szerelmét.

Tétovázva elindult balra, végigszaladt a vonat mellett - mindhiába. Gyorsan visszafordult és elfutott a másik irányba is, de ott sem találta.

Közben a felszállók felküszködték magukat a vonatra nehéz csomagjaikkal.

A kalauz kérdőn nézett Rózára.

- Egy picit tudna még várni? – nézett rá esdeklőn a lány. – Akire várok, még nem szállt le...

A kalauz kétkedve nézett rá, de azért gyorsan végignézte a kocsikat.

Nem volt több leszálló utas.

Nagyot szólt a kalauz sípja, majd ő maga is felugrott a vonatra, s a gép sziszegve, nagyot fújva indult meg.

Róza egyedül maradt a lassan kiürülő peronon.

Értetlenül nézett a távozó vonat után.

"Hol van?"

"Miért nem jött el?"

Szívét aggodalom mardosta.

Gyorsan előkapta mobilját és már meg is találta kedvese számát, mikor meghallott egy ismerős hangot a háta mögül.

- Nem fog eljönni – szólt Misi bűnbánó hangon.

Róza szemei tágra nyíltak a döbbenettől.

- Ezt mégis honnan...?

- Nem fog eljönni – vágott a szavába, majd szemlesütve folytatta. - Gondoskodtam róla...

Forgott a lánnyal a világ. Végtagjai remegtek, tüdejébe nem jutott elég levegő. Torka teljesen kiszáradt a jeges rémülettől.

- Mit tettél? – hangja egészen elhalkult.

- Küldtem neki egy üzenetet... a nevedben – Misi még mindig nem mert Róza szemébe nézni.

- De... hogyan?

- Interneten... Megszereztem a jelszavad... Ma reggel írtam neki... Ő pedig válaszolt rá...

- Úr Isten! – suttogta halálra váltan a lány. – Mit írtál neki?

Misi elhúzta a száját és fejét még lejjebb sunyta.

- Mit írtál?! – kiáltotta Róza elszörnyedve.

- Azt, hogy... már nem szereted... mást szeretsz... meg hogy eleged van abból, hogy sosincs melletted... és hogy mindig egyedül vagy... ezért ne is jöjjön el hozzád ma, mert teljesen felesleges... és hogy... szakítani akarsz vele...

Az utolsó szavakat már épp, hogy csak suttogta szégyenében.

Róza teljesen megszédült. Csillagokat látott, érezte, hogy az ájulás határán van. A szívébe hasogató fájdalom hatolt. Könnycseppek gördültek le mindkét orcáján.

- Hogy tehetted? – suttogta könnyezve. - Hogy merted? ...Van fogalmad róla, hogy mit csináltál?! – üvöltötte sikítva. – Takarodj! Soha többé nem akarlak látni! Tűnj el innen! MOST!

Misi mentegetőzni akart, hogy szereti, és ezért tette. Mert magának akarta... és még most is akarja...

De ahogy felnézett, és meglátta Róza arcán a fájdalmat és a kínt, rájött, hogy mindent elrontott. Nem csak saját magát fosztotta meg az esélytől, hogy valaha elnyerje szerelme szívét, de Rózának is hatalmas fájdalmat okozott. Ezzel együtt pedig elveszítette az egyik legkedvesebb barátját is.

A lány szemében mérhetetlen haragot és gyűlöletet látott. Mérhetetlen haragot és gyűlöletet, mely mind ellene irányult.

Összetörten és megsemmisülten hagyta magára Rózát.

Közben a lány kétségbeesetten megnyomta a hívás gombját.

Egy csöngés...

"Könyörgök, vedd fel!"

Két csöngés...

"Kérlek! Vedd fel!"

Három csöngés...

"Istenem, segíts! Könyörgök, segíts!" A könnyek már patakokban hulltak szeméből.

Négy csöngés...

Érezte, ahogy a kétségbeesés úrrá lesz rajta. "Mi lesz, ha nem veszi fel? Istenem, ha nem tudok vele beszélni... Ha nem tudom neki megmagyarázni..."

Pí-pí-pí-pí-pí...

A telefon bontotta a vonalat.

Nem vette fel.

Róza összetörten esett térdre, telefonja kicsúszott kezéből és tompán koppanva ért földet. Csak bámult maga elé és nem értett semmit sem. Nem volt képes felfogni ezt a mérhetetlen kínt.

Hogyan érhet egy borzalmas félreértéssel így véget? Egy álnok, aljas, önző ember ármánykodása hogyan vethetett véget a boldogságának?

Csak zokogott, zokogott némán, könnyei megállíthatatlanul törtek elő szemeiből. Szívét a kétségbeesés és a fájdalom tépte darabokra.

A sírástól semmit sem látott maga körül. Tompán, valahol a tudata mélyén érzékelte, hogy lassan megtelik emberekkel a peron. Mintha valaki meg is kérdezte volna, hogy minden rendben van-e, de nem tudott válaszolni.

Közben újabb vonat futott be az állomásra. Az utasoknak sietniük kellett a felszállással, így Rózával sem törődtek többet. A peron lassan megint kezdett elnéptelenedni. Ám a lány nem mozdult.

Határozott, sietős léptek zaja ütötte meg a fülét. Ismerősen csengett számára ez a zaj. Lassan a hang irányába fordította a fejét.

Szíve kihagyott egy ütemet, mikor meglátta, hogy ki közeledik felé.

A szerelme volt az, az egyetlen, akit valaha is szeretett. Akiről kétségbeesésében már azt hitte, sohasem látja többé.

- Róza! – ölelte át a fiú. – Édes Rózám, édes kedves Rózám.

- Kedvesem! – suttogta sírva a lány. - Nem én voltam! Nem én írtam! Ellopta! Hazudott! Nem én voltam! Nem én! – hadarta zokogva. – Szeretlek! Szeretlek! Csakis Téged, senki mást!

- Tudom, szerelmem, tudom! Egy szavát sem hittem el annak, amit ma reggel kaptam! Én is szeretlek, kedvesem – s még szorosabban ölelte a lányt.

Sokáig maradtak így, egymás karjaiban. Az utasok nem értették, mi bajuk lehet. De nem is érthette ezt más, csak ők. Az a kétségbeesés és fájdalom, amit azon a napon átéltek, leírhatatlan volt.

Ám annál nagyobb volt az örömük, mikor végre ismét egymás karjai közt lehettek.

2013. március 8.

Kicsit megdöglött...

... az oldal.

Nos, ezen nincs mit szépíteni: hónapokra eltűntem és sajnos nem írtam egy árva karaktert sem.

Több oka is van ennek (iskola, munka, szabadidő súlyos hiánya, stb.), de ennek ellenére mélységesen sajnálom, hogy ennyire hanyagoltam az írást.

Szeretnék ezúton hivatalosan is bocsánatot kérni minden kedves Olvasómtól (főleg azoktól, akik várták az újabb alkotásokat)!

Ígérem, hogy ilyen többet nem lesz, és a minimum 1 alkotás/hó arányt tartani fogom!

Köszönet minden eddigi és jövőbeli Olvasómnak, hogy írásaimra szánja az idejét!

...és külön köszönet azoknak a kedves Látogatóknak, akik még a "némaságom" ideje alatt is rendszeresen felkeresték az oldalt!

A legjobbakat! : )

Üdvözlettel:

Annamária,
a Rock'e'Stein alkotója

2013. március 7.

Erejke

- „Hová lettek a családi ereklyék” ? - morfondíroz fel-alá járkálva Mama. – Pedig emlékszem, hogy ide tettem a komódba... vagy a ruhásszekrény aljába? Drága szép Istenem, csak tudnám hová tettem!
- Mik azok az erejkék? – kérdezi az eddig békésen ücsörgő Csöppség.

- Azt úgy mondjuk, hogy ereklyék, édesem – fordul felé Mama. – Az ereklyék pedig olyan tárgyak, amik a családunkhoz tartoznak, és sok emlék fűződik hozzájuk.

- Ó! – csillan fel Csöppség szeme, s lábával lendületesen kalimpálni kezd. - Hogy néz ki egy ilyen erejke?

- Sokféle lehet – magyarázza Mama. - Vannak szobrok, vázák, talizmánok, ékszerek; a miénk egy album, amiben a családunkról készült fényképek vannak.

- Olyat már láttam! Olyat már láttam! – rikoltja Csöppség. – A Petyi mutatta. Benne volt a Petyi, meg a húga, meg sok régi néni és bácsi.

- Látod édesem – mosolyog kedvesen Mama -, a mi ereklyénk is ilyen. Csak nekünk sokkal, de sokkal több kép van benne, mint Petiéknek.

- Sokkal? – kérdezi Csöppség, s homlok ráncolva igyekszik elképzelni, hogy mégis mennyi lehet az a sok.

- Igen, kicsim, sokkal.

- Olyan sok, mint az alma a nagyfán?

- Még attól is több!

- Hű! Akkor keressük meg! – lelkesen felpattan helyéről és csípőre teszi apró kezeit.

- Jó ötlet – mosolyog elnézően Mama, hiszen eddig is a családi ereklyét kereste. – Te nézd át a nagy ruhásszekrényt, én pedig átkutatom a komódot.

Csöppség akkorát bólint izgalmában, hogy göndör fürtjei mind a szemébe hullnak. Gyorsan hátrasöpri őket, s már szalad is a hatalmas szekrényhez. Nagy erőlködések árán kinyitja a nehéz ajtókat és teljesen eltűnik a bútordarabban.

Mama közben alaposan átvizsgálja a komód minden fiókját. Szépen halad fentről lefelé, s mindent kipakol a padlóra, amit csak talál: fél pár zoknit, régi, befizetett csekket, megsárgult újságokat, leszakadt gombok hadát, mindenféle iratot. De a családi ereklye nincs köztük.

- Nincs benne – szól lefelé görbülő szájjal Csöppség.

- Én sem találom a komódban. De ne aggódj! Biztos, hogy itt van valahol. Keressük tovább, rendben?

Csöppség arcán ismét felragyog a mosolya, nagyot bólint, és négykézláb járja körbe a szobát, benézve minden bútor alá. Mama sem tétlenkedik: a nagy üveges szekrényt veszi szemügyre, s alaposan átnézi kívül-belül.

Ám egyikük sem jár sikerrel. Most már biztos, hogy nincs a nappaliban az ereklye. De nem búsulnak. Szaladnak át a következő szobába, s kutatnak, keresnek, minden zugba benéznek.
Átnézik a nagy könyvespolcot, a papa ruhásszekrényét, Csöppség mesekönyves polcát, a szekrények tetejét. Sok mindent találnak: rég elveszett papír fecniket, Ruri macit, hajtűket, tollakat, ceruzákat. De az ereklye csak nem akar előbújni.

De azért ők csak keresik tovább és tovább fáradhatatlanul, s olyannyira belemerülnek munkájukba, hogy bizony észre sem veszik, mikor Papa belép az ajtón.

- Hát ti mit csináltok? – néz végig a kipirult arcú pároson.

- Erejkét keresünk! – kiálltja lelkesen Csöppség.

- Hogy micsodát?

- A családi ereklyénket – magyarázza Mama. – Azt a régi, bőrkötéses fotóalbumot, amiben még a dédnagyanyámról is van kép.

- Csak nem ezt itt? – kérdi Papa, s táskájából előhúz egy nagy, kopott albumot.

- A családi ereklye! – csapja össze tenyerét Mama. -  Hogy került hozzád?

- Hű, de szép! – ámuldozik Csöppség.

- Tegnap este találtam a komód alján – válaszolja Papa. - Aztán eltettem a táskámba, gondoltam, majd ma a vonaton átlapozgatom, úgyis lesz rá elég időm.

- Mi meg egész nap ezt kerestük! – szól nevetve Mama.

- Megnézhetem? Szabad? – huzigálja Papa kabátját Csöppség.

- Tudod mit? Nézzük meg együtt – ajánlja Mama, s az albummal a kezében leül a kanapéra. Csöppség ügyesen felmászik mellé, s szorosan hozzá simulva, mohó kíváncsisággal nézi a régi képeket. Ámulva figyeli a sok ismeretlen nénit és bácsit, akik Mama szerint mind dédnagymama, dédnagypapa, nagybácsi, nagynéni, s még ki tudja miféle rokon.

Sokáig nézegetik kettesben a képeket. Ám Csöppséget végül legyőzi a kimerültség. Szemei elnehezülnek és lassan lecsukódnak. Még egy utolsó pislantás, s az álom végleg elnyomja. Mama gyengéden a karjába veszi, lefekteti az ágyába, aztán szépen betakarja, s jó éjt puszit ad a homlokára.
Az album a vitrines szekrény legelőkelőbb helyére kerül, egy szépen hímzett kendőre, díszeként az egész szobának. A képek szereplői pedig békésen pihenhetnek, hiszen „szellemképüket az utódok őrzik.





(Az történet elején és végén szereplő idézetek Kálnoky László A kegyelet oltárán című verséből származnak. Az idézetekre kattintva elolvashatjátok a verset.)

2013. február 27.

A Hulladékhegyen innen és túl...

                    ...avagy mi lesz velünk?


   Csend lett, végre elvonult a vihar. A nap újra előbújt és felhevítette a homokot. Cipő nélkül egy másodperc alatt leégetné a talpamról a bőrt. Felveszem az atlétát, aztán a nehéz kabátot. A nadrágom mindkét térdemnél elszakadt a legutóbbi barangolás alkalmával, így két rövid fáslival körbetekerem a szakadásokat. Átmenetileg megteszi. Aztán felhúzom a vastag talpú csizmámat, a levágott ujjú kesztyűimet. Végül begombolom a kabátom és felveszem a fejkendőt. Csak a szemem látszik ki belőle.

   Mielőtt elindulnék, körülnézek a kuckómban. A sarokban matracokból, rongyokból és párnákból álló kupac szolgál kényelmes fekhely gyanánt. A földön nagy, vastag, megfakult szőnyeg hever. Még látszanak a perzsa minták a vörös anyagon, de már csak nagyon halványan. Az ágy és a fal között egy kis körasztal áll, körülötte két egyszerű faszék. Tőlük jobbra, a fal mentén két alacsony konyhaszekrény: az egyiknek hiányzik az ajtaja, a másiknak hosszú repedés fut végig műanyag pultján. A repedt szekrényben néhány lábas, tányérok, tálak és egy serpenyő pihen, kihúzható fiókjában pedig evőeszközök. A másikban szűkös élelmiszerkészletem pihen. Tőlük jobbra falba épített kemence. Csak a nyílásai látszanak belőle. A Nagy Forróság idején ritkán gyújtok be, mert olyan meleget csinál, hogy meg lehet pusztulni tőle, de a Fagyás heteiben jó szolgálatot tesz. Még arrébb kis hokedlin mosdótál, a sarokban a falnak támasztva pedig egy seprű áll. A szoba bal oldalán az ágy mellett egy éjjeli szekrény, benne mindenféle könyv, rajta gyertya. Még arrébb egy ajtó: a „fürdőszobába” és a mellékhelyiségbe vezet. Az ajtótól balra eső sarokban nagy gardrób áll: ruháim és cipőim sorakoznak benne. Néhol – főleg a falak mentén, ahová nem ér el a szőnyeg – kilátszik a szoba döngöltföld padlója. Igyekszem a lehető legnagyobb tisztaságot fenntartani, amit csak manapság lehet – bár a homok rendesen megnehezíti a dolgomat.

   Elégedetten bólintok. Minden rendben, most már indulhatok.

   Felkapom a táskámat és lekapcsolom a lámpát, majd keresztülvágok a sötét szobán. Lenyomom a kilincset és kinyitom a vastag tölgyfaajtót. Koromsötét van, de már annyiszor megtettem ezt az utat, hogy akár csukott szemmel is végig tudnék rajta menni. Tapogatózás nélkül, magabiztosan elindulok: most egy kanyar jön jobbra, majd egy élesebb balra és végül pontosan 32 lépcsőfok. Újabb ajtó, kilincse rozsdás. Nehezen enged, de végül kinyílik. A résnyire nyitott ajtón keresztül beömlik a hőség, arcon csap és perzsel, pedig alaposan beburkolóztam a kendővel. Még szélesebbre tárom az ajtót. A fény elvakít, muszáj pár pillanatra becsuknom a szemem, de még így is áthatol a vakító fény a szemhéjamon. Hátat fordítok a fényességnek és a lépcsőfokokat nézem. Szemeim lassan hozzászoknak a világossághoz. Végre megfordulhatok.

   A szemem elé táruló látvány nem szívderítő, nem szép, de elkeserítőnek sem nevezhetem. Már megszoktam a sivár, homokos domboldalt, ahol csak itt-ott nő ki a földből egy-egy sárga fűcsomó, az omladozó házakat, a homok alól helyenként előbukkanó repedezett aszfaltot, az utcákat borító szemetet. A nap már délen jár, lassan halad nyugat felé. Végre nem perzseli a hegynek ezt az oldalát olyan iszonyatos erővel, mint pár órával korábban. Jó helyet sikerült találnom. Már három éve élek itt. Bár az északi lejtőn vannak a legkellemesebb kuckók, nekem sincs okom panaszra, hiszen az enyém az egyik legjobb hely a keleti oldalon. A hegyoldal közepén vagyok, így a hőség nem olyan nagy, ráadásul az otthonom eléggé mélyen van ahhoz, hogy nyáron kellemes legyen benne a hőmérséklet.

   Végig nézek az ismerős pusztán, a homokos domboldalon. A régi könyvekben azt írták erről a helyről, hogy szőlőt termesztettek a lejtőkön, s hogy világhírű bor készült belőle. Fogalmam sincs, milyen lehet a bor vagy a szőlő íze. A Földnek ezen a részén már 50 évvel ezelőtt eltűnt ez a növény. A képek és leírások alapján igazán ízletes és finom lehetett mind a kettő. Bár a mostani körülmények között nem hinném, hogy rendszeresen innék bort. Mégis ki vágyna arra, hogy még jobban melege legyen?

   A könyvekben nem csak szőlőről írnak, hanem zöld, dús lombú fákról, bokrokról, színes virágokról. Ma már csak itt-ott meredezik magányosan egy-egy szárazságtűrő fa, vagy bokor, de ezek is inkább tüskések, mint lombosak. Nem messze, fent északon, a Nagy-Hegyekben még mindig vannak zöld erdők, és a hőmérséklet is jóval kellemesebb. Ezt a hegyi emberek mondták, amikor lejöttek cserélni. Én hiszek nekik. Máskülönben honnan lenne nekik az a sok gyümölcs, meg zöldség, amivel kereskednek.

   Hogy mit kérnek cserébe, az egyénenként változó: néha lisztet, olajat, konzerveket, máskor könyveket, ruhákat. Attól függ, mire van éppen szükségük. Évente csak egyszer vagy kétszer jönnek le hozzánk, mindig a Fagyás hetei előtt. Ebben az időszakban egyre hidegebbek lesznek az esték és a nappalok is elviselhetőbbek. Viszont a Fagyás alatt csak nappal lehet kimerészkedni a felszínre, mert éjszaka olyan hideg van, hogy fél óra alatt halálra lehet fagyni.

   Gyakran találni konzerveket, olajat, lisztet, cukrot meg egyéb dolgokat a romok között. Néhol még azok a hűtőgépnek nevezett hideget csináló gépek is működnek. Végül is a Romlás Éveiben sokan szereltettek napelemet a házaik tetejére. Ezeknek hála, még ma is sok épületben van áram. Sajnos a régiek nem tudták, hogy már elkéstek a változtatással.

   Nem sokan vagyunk itt, Domb-Hegyen , a környék viszont gazdag az elhagyatott épületekben. Régen forgalmas város lehetett. Gyakran az utcákat borító szemétből is hasznos tárgyak kerülnek elő: ruhák, könyvek, néha még valami ehető is. Talán ez az egyetlen, ami zavaró a szememben. A sok hulladék. Ezek még kevésbé illenek a környezetbe, mint a romos házak. Hallottam történeteket arról, hogy régen összeszedték a szemetet és elszállították gyűjtőhelyekre. Aztán idővel elkezdték újrahasznosítani és energiát nyerni belőle. Talán ez volt az egyik legokosabb húzása a régieknek a szélerőművek meg a napelemek mellett. Hogy felismerték, a sok szemét, amit termelnek hasznosítható. Csak az volt a gond, hogy ezt nem mindenki gondolta így.

   Az öregek, akiknek a nagyszüleik a Romlás Éveiben éltek, sokat mesélnek arról, hogy milyen volt régen. Voltak úgynevezett „közterület-fenntartó” szervezetek. Ezek nem csak a szemetet hordták el hetente egyszer mindenhonnan, hanem igyekeztek újra hasznosítani a hulladékot, tisztították az utakat, a hidakat. Manapság ilyenekre nincs szükség. Nincs mit kidobnunk.

   Megrázom a fejem. Én itt elmélkedem, közben meg az idő szalad. Ezekben a hónapokban rövidek az éjszakák és forróak a nappalok. Ki kell használni minden percet.

   Elindulok lefelé. A közvetlen közelemben lévő házakat már alaposan átkutattam. Mostanság egyre messzebbre kell elmerészkednem, hogy találjak valamit, és már az út is sok időt vesz igénybe. Elhaladok egy félig összedőlt épület mellett (itt találtam a székeket), majd keresztülmászok egy 2 méter magas szemétdombon, ami teljesen eltorlaszolja az utat. A vihar újabb homokréteggel borította be az utcákat. Foltokban látszanak a macskakövek és néhol az aknafedelek is. Elmegyek egy rég kiszáradt kút mellett. Négy csap áll ki egy kecses oszlopból, aminek tetején egy hordó van. Rajta egy férfi ül, kezében pohár, arcán boldog kifejezés, s olybá tűnik, mintha éppen hátra esne, de a viharoknak és az éveknek még nem sikerült elérniük, hogy elhagyja helyét.

   A városka hídja felé tartok, ami valójában már értelmét és jelentőségét vesztette. A régi időkben itt két folyó ért össze. Azért emelték a hidat, hogy át tudjanak kelni hajó nélkül a vízen. Ma már csak egy kis gyér patakocska folyik rendületlenül az egykor büszke és nagy folyó helyén. A legmélyebb pontján is csak bokáig ér a víz, nyugodtan át lehet kelni rajta. A hídon persze könnyebb átjutni a túloldalra, mert nem kell keresztül mászni a hajdani medren.

   Nem kelek át a hídon. Nem is lenne nagy értelme, hiszen a „folyó” túloldalán nincsenek romok, csak a sárgás-zöldes színű füves puszta és helyenként egy-két fa. Egyenesen megyek tovább, el egy régi bolt előtt. A megfakult táblán lévő feliratot már nem lehet elolvasni. Ez az épület még áll, sőt egészen jó állapotban van a többihez képest.

   Régen az utcákon büdös, zajos kocsik rohantak. El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Most a tökéletes csendet csak egy távoli madár hangja töri meg.

   Lassan egyre lejjebb hűl a levegő. Már egy egész fokkal biztosan hűvösebb van.

   Az egyik bal oldali épületből ismerős alak lép elő. Közeli szomszédom a keleti lejtőn. Gyakran kisegítjük egymást, ahogyan másokat is. Nem tudom, máshol hogy mennek a dolgok. Nálunk, itt Domb-Hegyen erős az összetartás. Talán azért, mert kevesen vagyunk.

   Intek neki, ő visszaint, majd eltűnik az egyik mellékutcában. Belépek abba a romos házba, ahonnan pár pillanattal ezelőtt kilépett szomszédom. Biztos vagyok benne, hogy élelmet nem talált, de azért körülnézek, hátha van valami számomra használható.

   A külsejéből és berendezéséből ítélve hajdan étterem lehetett. Üvegei megrepedtek és összetörtek a nagy hőingadozás miatt vagy csak egyszerűen betörte őket valaki. Az asztalok és székek többsége felborult, a padlón vastagon áll a homok. Bekukkantok a hajdani konyhába, átkutatom a szekrényeket. Üresebb nem is lehetne.

   Az egyik asztalon újságok és szórólapok hevernek. Furcsa, hogy itt vannak. Tudtommal éttermekben nem árultak ilyesmit. Mindegy. Táskámba gyömöszölöm az összeset. Otthon majd elolvasom, aztán meg jó lesz gyújtósnak. Az éjszaka további részét is kutatással töltöm. Egy számomra teljesen ismeretlen utca házait kezdtem el átvizsgálni a holdfényben. Találtam még pár értékes dolgot: 6 konzervet, egy könyvet, pár pólót, egy kis olajat. Ám a keleten egyre erősödő világosság figyelmeztet: ideje hazatérni. Egyébként is fáradt és éhes vagyok.

   A visszaút gyors és rutinszerű. Az ajtómban még egyszer végignézek a tájon. Most egészen szépnek tűnik, ahogyan az ég alja rózsaszínből fokozatosan aranyló sárgává válik, és a házak között áttörnek a Nap első sugarai.

   Elnyomok egy ásítást. Most már tényleg ideje pihenni. Belépek az alagútba, az ajtót gondosan bezárom magam mögött, majd végig megyek a sötét folyosón és belépek kényelmes kis otthonomba. Felkapcsolom a villanyt, az áram pedig zizegve érkezik a plafonról lógó kis villanykörtébe. Azt hiszem, hálás lehetek annak a réginek, aki napelemek segítségével látta el otthonomat árammal. Leteszem táskámat az asztalra, leveszem a kabátot, csizmát, kesztyűt, kendőt majd az egyik konzervet felbontva csillapítom éhségemet. Végül kényelmesen elnyúlok ágyamon és pár percen belül elnyom az álom.

***

   Dél körül ébredek fel. A Nap még túlzottan perzseli a keleti oldalt, nem lehet kimenni. Visszatérve vackomba, tegnapi zsákmányaimat vizsgálgatom. A konzervek és az olaj mennek a helyükre a szekrénybe, a pólók a gardróbba kerülnek. A papírokat az ágyon kényelembe helyezkedve kezdem el olvasni.

   Előbb a szórólapokat veszem szemügyre. Fényes papírból készültek (ennyit a gyújtósról). Színesek voltak, bár a hosszú évek során megfakultak egy kicsit. Véletlenszerűen kiválasztok egyet.

   Az egyik oldalán egy furcsa épület van, hasonlót még sohasem láttam. Mintha sárga és fehér dobozokat állítottak volna egymás mellé és mögé. A középen lévő, fehér, alacsonyabb részből egy hosszú, piros csíkos, fehér oszlop áll ki. Az épület körül gyönyörű, sötétzöld lombú fák, hatalmas füves részek és kanyargós utak vannak. A háttérben mintha egy város lenne látható. Lenyűgöz, hogy régen miket építettek!

   A kép fölött, zöld alapon fehér betűkkel a következő felirat áll: „HULLADÉKHASZNOSÍTÓ MŰ – KÖRNYEZETTUDATOSAN AZ ÉLHETŐ VILÁGÉRT.” Érdeklődve fordítom meg a szórólapot. A másik oldalán hosszú szöveg szerepel ennek az építménynek a hasznosságáról, tevékenységeiről, környezetkímélő megoldásairól. A lap legalján szerepel a székhelyük neve: Budapest.

   Ködös emlékeket idéz fel bennem ez a név. Olvasmányaimból és az emberek elbeszéléseiből tudom, hogy régen ez volt országunk fővárosa – mármint amikor még voltak országok. Nagyon messze van. Több mint egy hétbe telne, hogy elérjem. Úgy hallottam ott van a legtöbb rom, ráadásul még egy igazi folyó is keresztülfolyik rajta! Kész kincsesbánya lehet. Sajnos a jelenlegi helyzetben szinte lehetetlen nappal utazni. Ilyen hosszú utat csak a Fagyás heteihez közeledve lehet megtenni.

   Szemügyre veszem a többi szórólapot: „SZELEKTÍV HULLADÉKGYŰJTŐKET HELYEZNEK EL A FŐVÁROS TÖBB PONTJÁN…” „…EZZEL A KEZDEMÉNYEZÉSSEL IGYEKSZENEK A KÖRNYEZETTUDATOSABB ÉLETMÓDRA FELHÍVNI AZ EMBEREK FIGYELMÉT…” „A KUKÁBA DOBD, NE AZ UTCÁRA!” „SZELEKTÍV HULLADÉKGYŰJTÉSI NAPOK” „A TAVASZI LOMTALANÍTÁS RENDJE A KÖVETKEZŐKÉPPEN ALAKUL....” Furcsa. Nem tudtam, hogy voltak olyan szervezetek, amelyek ennyire szívükön viselték ezt a „környezettudatosság” dolgot. Bár nem vagyok biztos benne, hogy mit is jelent ez a szó. De az ötleteik, és amiket csináltak, nagyon hasznosak lehettek. Csak, azt hiszem, nem mindenki tudta értékelni ezt.

   A szórólapok után az újságokra terelődik a figyelmem. A dátumok szerint valamikor az ezredforduló elején nyomtatták őket. Fényképek is vannak bennük: szép tájakról, gyönyörű madarakról, furcsa öltözékű emberekről. (Hogy hogy nem égett meg a bőrük ilyen kevés ruhában?) Az időjárás jelentési rovat szerint 30 °C-ra lehet számítani napközben. Keserűen nevetek. Manapság a Fagyás hetei alatt van ilyen meleg nappal.

   Van még pár cikk a kormány intézkedéseiről, sztrájkokról (nem tudom, hogy ez mit jelenthet), tüntetésekről. A szerző szerint csak rosszabbra számíthatunk. Milyen furcsa a régiek gondolkodásmódja: bármi történik, biztos, hogy csak még rosszabb dolgok jöhetnek.

   Az egyik újságban érdekes cikkre bukkanok. Az író felhívja a figyelmet a környezet intő jeleire és figyelmeztet, hogy jobban kellene óvnunk környezetünket. Felsorolja néhány nagyobb szervezet nevét, akik igyekeznek tenni valamit bolygónk érdekében. A napelemek, szélturbinák elterjedtebb használatát szorgalmazza. Elítéli a fölösleges autó használatot, a tömegközlekedés, a biciklizés és a gyaloglás előnyeiről ír. Külön kitér a szemét eldobálásának esztétikai és környezeti hatásaira. „Undorító látni az eldobált szemetet és érezni a felismerhetetlen, rothadó hulladék szagát” – írja a szerző. – „Pedig ha szétválogatnánk és újrahasznosítanánk ezeket, sokkal többet nyernénk. Például: az újrahasznosított anyagokból készült termékek olcsóbbak a többinél. Természetesen vannak olyan hulladékok is, amelyeket már nem lehet újrahasznosítani. Ezeket a fejlett technológiájú hulladékégetőkbe kell szállítani, hogy ott megfelelő módszerekkel megsemmisítsék azt. Elégetésük során ugyanis energia termelődik, amelyet a panelházak fűtésére is fel lehet használni. Ráadásul a szemét elégetésével kevesebb káros anyag kerül a környezetbe, mintha a lerakóhelyekre kerülnének. Persze kevesebb hulladék keletkezne, ha az emberek nem vásárolnának felesleges árucikkeket, és nem dobnának ki olyan dolgokat, melyeket újra tudnak hasznosítani.”

   Az író szenvedélyessége és elszántsága az iránt, hogy megváltoztassa az emberek véleményét és gondolkodását lenyűgözött. Még engem is teljesen magával ragadott és meggyőzött, pedig ezek rám már nem vonatkoznak. Furcsa dolgok jutnak az eszembe: mi lett volna, ha több ilyen ember van? Mi lett volna, ha a Végső Csapásra sohasem kerül sor? Ha a Nagy Viharok Éve sohasem jön el? Nekünk, akik már eleve ebbe az „új” világba születtünk, fogalmunk sincs, hogy milyen lehetett régen, hogy mit veszítettünk. Esélyünk sem volt megtapasztalni. Miattuk. Az ő hibájukból!

   Nem szoktam a múlton rágódni vagy elmélkedni. Amit a régiekről és történelmünkről tudok, azt mind vagy olvastam, vagy az öregektől hallottam. De most először… most először történt, hogy elkeseredettséget és dühöt érzek. Az ő hibájuk volt, hogy nem tudunk nappal kimenni. Hogy sokan sohasem tudják meg, milyen érzés egy erdőben sétálni. Hogy milyen, amikor a Nap kellemesen melenget, nem pedig fájdalmasan perzsel. Miért tették?! Olyan nehéz lett volna jobban odafigyelniük? Egy kicsit többet tenniük? Ennyire nem érdekelte őket, hogy mi lesz velünk?

   Keserűen sóhajtok. Ezt már sohasem tudom meg. Az órámra nézek. Majdnem 6 óra van. Indulhatok. Végigcsinálom szokásos indulás előtti rituálémat: öltözés, táska a vállra, végignézés a szobán, majd lekapcsolom a villanyt és kilépek az ajtón. A sötét alagúton végighaladva a múlton merengek. Majdnem elesek a lépcsőben, annyira lefoglalnak gondolataim. A rozsdás ajtót kinyitva arcon csap a forróság. Teljesen kitárom az ajtót. A fény elvakít, muszáj elfordulnom. Végre megszokja a szemem a világosságot. Ezúttal elkedvetlenít, amit látok. A szemét, a homok, a csupasz domboldal, a romos házak sohasem tűntek még ilyen csúfnak a szememben.

   Elkeseredetten látok neki mindennapos rutinomnak. A tegnapi utca felé veszem az irányt. Nem találkozom senkivel sem, egész este folytattam a gyűjtögetést. A hajnal érkezésekor elindulok hazafelé. Önkéntelenül fordulok vissza az ajtóban. Hiába, a sok éves szokást nehéz legyűrni.

   Elámulok a látványtól. Sohasem láttam még ilyen gyönyörű napfelkeltét. Az éjszakai ég sötétkékje fokozatosan halványkékbe váltott, majd az ég alján összeolvadt a fehér horizonttal. A Nap első sugarai lassan bearanyozták az ég alját, és a sötét házak között áttörve értek el hozzám.

   Melegség önti el a szívemet. Lehet, hogy a régiek miatt nem tapasztalhatom meg azt az életet, amit ők éltek. Viszont a sajátomban is sok gyönyörűség és szépség van. Fölösleges a múlton rágódnom. Hiszen nem tudok rajta változtatni. De a saját életemet úgy alakítom, ahogyan nekem tetszik.

2013. január 7.

Árulás

Az utolsó enter leütése után tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el.

Elszállt a szép emlékek mámorító köde, a büszkeség megrészegítő érzése.

Olyan tisztán láttam minden szavam súlyát és árulását, hogy elszörnyedtem saját magamtól.

"Hogy tehettem?!" - csak ez zakatolt az agyamban.

"Azért van a fejed, hogy gondolkozz vele..." - szólt egy gúnyos hang a fejemben. - "Látom nem értetted meg a gondolkozz-mielőtt-kinyitod-a-szád jelentését." - Vagy esetemben gondolkozz-mielőtt-bármit-leírsz-és-elküldessz.

Látnom kellett volna! Látnom kellett volna, hogy minden egyes leírt mondatommal elárulom Őt! Miért nem láttam!? Miért nem figyeltem Rá?! Az Ő érzéseire!

Hogy lehetek ilyen önző...?

"Hogy lehetsz ilyen ostoba?" - szólt az előbbi gúnyos hang. - "Oly nagyra vagy azzal a sok eszeddel... Erre tessék. Végül csak kiderül, hogy egy meggondolatlan, ostoba liba vagy!"

Azt mondta, nem haragszik. Azt mondta, nem gond...

Miért nem hiszek neki?

De ha még el is hiszem, hogy megbocsátott... magamnak akkor sem tudok...

"Túl élénken emlékszel rá, igaz? Túl jól látod, hogy mit nem kellett volna leírnod, IGAZ?! ... És nem mellesleg..."

Igen...

Minden régebbi hibámat látom...

Valahányszor megbántottam...

Valahányszor fájdalmat okoztam neki...

Túl sokszor...

...túl sokszor...

...és ki tudja hányszor bántottam meg úgy, hogy észre sem vettem...

Bár néma lennék, hogy ne tudjam elmondani, azt amit nem szabad. Vagy inkább törnének le az ujjaim, hogy leírni se tudjam!

Bár visszacsinálhatnám...





Durva vagyok, erőszakos vagyok, figyelmetlen vagyok...



VÁLTOZTATNI AKAROK!!!



Istenem, segíts!








Te, aki most olvasod!
Mindenki!

Csak egyet tudok tanácsolni, de ezt fogadd meg, mert semmit, SEMMIT sem lehet ebben az életben semmissé tenni!
"Gondolkodj, mielőtt cselekszel. Gondolkodj, mielőtt beszélsz."