Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole

 - Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

A királyfira mosolyogtam. Olyan szép nagy gesztenye szemei voltak és aranyló haja. Meg a szája! Hát az olyan volt, mint a meggy nyáron, mikor már nem zöld, hanem piros és szabad belőle enni. Csak az ő szája nem tűnt olyan savanyúnak. Mert a meggyet azért nem szeretem, mert az savanyú. De a színe szép.

A kezem a tenyerébe tettem, mint ahogy a hercegnők szokták a mesékben, ha a herceg felkéri őket táncolni. Olyan kecsesen, ahogy kell, de nem kényesen, mert Fanni mindig kényeskedik és azt nem szeretem. Meg hát olyan ruha is volt rajtam, olyan szép kék báli ruha, olyan táncolós. Csak ott a közepén, a pocakomnál volt foltos és szakadt egy picit. De majd Mami megvarrja, mert nekem olyan anyukám van, hogy bármit meg tud varrni!

A királyfi közben a táncparkettre vezetett, de úgy ám, hogy észre sem vettem és ahogy elkezdődött a zene, táncolni kezdtünk. Nagyon értett hozzá. Biztosan sokszor csinálta már.

- Sokszor táncoltál már? - Azért megkérdeztem.

- Igen. Nagyon sokszor - szólt komoran.

Bólintottam, de azért elgondolkoztam, hogy mennyi lehet az a nagyon sok. Vajon olyan sok, mint a levél a fákon, vagy inkább olyan sok, mint a ragyogó csillagok az égen? Meg is kérdeztem:

- Mennyire sokszor? Mint a fák levelei, vagy mint a csillagok az égen?

- Többször, mint ahány csillag van az égen - válaszolt mosolyogva.

- Ó! Hát az akkor tényleg nagyon sok lehet... - Aztán megint elgondolkodtam. - Nem fáradtál még el ennyi tánc után?

- Nem.

- Miért nem? - kérdeztem kíváncsian.

- Mert ez a dolgom.

Bólintottam és hallgattam egy kicsit. Az járt a fejemben, hogyha a hercegnek a táncolás a dolga és ezért nem fárad el, akkor hogy lehet, hogy a Mami mégis elfárad?

Talán ez azért van, mert neki sok dolga van, mert ott van Fanni meg én, meg a munka, ami sokáig tart és nem látom, meg a lakásos munka, amit látok, meg még az a sok dolog, amikor Anya azt mondja, hogy "most nem érek rá". Ha a Maminak csak egy dolga lenne, mint a hercegnek, akkor biztos nem fáradna el...

Ahogy a Mamira gondoltam, hirtelen nagyon fájni kezdett a mellkasom. Szorított, mintha kicsi lenne és nem kaptam levegőt. Fújtattam és prüszköltem, de nem lett jobb.

Hiányzott a Mami...

- Hiányzik az Anyu - mondtam sírós hangon. - Mikor láthatom? - Én nem akartam sírni, mert én kemény lány vagyok, a legkeményebb az oviban, de valami nagyon kaparta és szorította a torkom. Néztem a királyfit, de nem válaszolt. - Miért nem válaszolsz? - Megint csendben maradt. Nagyra nyíltak a szemeim. - A Mami nem jön velem? - kérdeztem rémülten.

- Nem, nem jön veled.

- De akkor mi lesz vele?!

- Éli tovább az életét.

Éles fájdalmat éreztem itt belül, a mellkasomban.

- Fogok neki hiányozni? - kérdeztem a könnyeimmel küzdve.

- Igen.

Picit enyhült a fájdalom, de azért még mindig fájt.

Aztán csak néztem a herceget. Most láttam meg igazán, hogy milyen csúnya és rút az arca. Olyan volt, mint egy koponya és a szemének a helye is üres volt. Nagyon ijesztő volt ránézni. Nem csoda, hogy szegény eltakarta magát. Kicsit megsajnáltam, amiért ilyen csúnya. Biztos nehéz lehet neki.

Aztán lehajtottam a fejem és Anyára gondoltam:

- Meg fogja érteni?

A királyfi elgondolkodott.

- Talán majd egyszer, sok év múlva.

Bólintottam.

Szerettem volna megmondani Anyunak, hogy nincs semmi baj és hogy jól vagyok. Nem akartam, hogy szomorú legyen és hogy aggódjon.

De majd egyszer újra találkozunk, és akkor odaszaladok hozzá és megölelem. Az ölébe fog venni és úgy fog ringatni, mint ahogy esténként szokott. És akkor majd elmondom neki, hogy mennyire nagyon nagyon szeretem és hogy minden rendben van, mert most már itt vagyok és vigyázok rá, hogy ne legyen többet szomorú.

- Megmondod Fanninak, hogy vigyázzon Anyura helyettem is? - kérdeztem a királyfitól. - Kényeskedik az igaz, de igaziból jó kislány.

- Igen, megmondom - szólt kicsit mosolyogva a herceg.

- Köszönöm! - mosolyogtam vidáman.

Aztán Mami ölelésére gondolva vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole (ezt olvasod)

A hazug - 1. Unalom

A hazug

  1. Unalom

 - Sára! Merre jártál? – bukkant fel az előszobában édesanyja türelmetlenül. – Már több mint három órája haza kellett volna érned!

 - Bocsánat, anya, a késésért! – szólt bűntudatosan a tizenhét éves lány. - A könyvtárban voltam tanulni és kivenni pár könyvet.

 - Miért nem szóltál telefonon, hogy késni fogsz?

 - Lemerült a telefonom – halászta elő zsebéből használhatatlan mobilját Sára.

 - Jaj, édesem, legközelebb ügyelj jobban a dolgaidra! Majdnem halálra aggódtam magam! – sóhajtott nagyot édesanyja. – Pakold el a holmidat és öltözz át. Mindjárt kész a vacsora.

 Sára mozdulatlanul nézte, ahogy anyja visszamegy a konyhába. Megint hazudott. Valójában egy vadidegen sráccal töltötte a délutánt, aki csak úgy leszólította az utcán. Meghívta egy fagyira és jót beszélgettek. A számát végül nem kérte el a fiú, de egyébként sem adta volna meg az igazit. Mondott volna egy nem létező telefonszámot és mosolyogva azzal búcsúzott volna, hogy várja a hívását.

 Nem ez volt az első eset, hogy Sára gondolkodás nélkül hazudott az édesanyjának. Az igazság az, hogy a szokásává vált. Sok-sok évvel ezelőtt jött rá, hogy gyakran egyszerűbb, ha a valóság helyett kitalál egy könnyen elfogadható, de nem ellenőrizhető hazugságot. Természetesen volt, amikor rizikósabb helyzetbe került és merészebbet kellett füllentenie, de eddig még sohasem bukott le.

 Ám Sára nem csak az édesanyjának hazudozott évek óta. Iskolatársainak, tanárainak, barátainak és rokonainak is elferdítette a valóságot, ha úgy hozta a kedve, vagy az érdeke. Soha senki nem jött rá, hogy a szemébe hazudik mindenkinek, válogatás nélkül.

 Lassan lépett előre, komótos mozdulatokkal. Az, hogy nap nap után ugyanazt kellett végigcsinálnia, borzalmasan untatta. Ez volt hazugságainak másik oka. Egy-két füllentés itt, egy-két ferdítés ott és máris izgalmasabbnak tűnik az élet.

 Felsétált az emeletre és becsukta maga mögött az ajtót. Baloldalon, a távolabbi sarokban az íróasztala állt. Rajta katonás rend és tisztaság uralkodott. Az íróasztal mellett, a Sárához közelebbi sarokban állt a ruhásszekrény. Jobbra az ágy helyezkedett el, mellette egy kis éjjeliszekrény lámpával. A falakon nem voltak képek vagy poszterek. A faparkettát borító szőnyeg színe is visszafogott, szolid volt. Alapvetően az egész szoba a tisztaság és fegyelem érzését keltette a látogatóban.

 Sára utálta a szobáját. Az édesanyja ízlését tükrözte, nem a sajátját. Igaz, sohasem kérdezte meg tőle, hogy kirakhat-e képeket vagy, hogy átrendezheti-e a bútorokat. De tudta, hogy fölösleges lenne ilyet tennie, hiszen biztos volt benne, hogy a válasz "nem" lenne.

 A szobáján kívül bőven akadt még más is, amit utált. Például a nevét. A szánalmas, egyszerű, lehangoló nevét. De haját sem szerette. "Mégis ki visel mostanság ilyen undorító bubifrizurát?" – szokta kérdezni magától elszörnyedve.

 Ám sohasem beszélt édesanyjának ezekről az érzéseiről. Kicsi volt még, mikor megtanulta, hogy ha őszintén beszél a gondolatairól, akkor csak elutasításban és szidásban lesz része. Ezért soha többet nem panaszkodott és nem kért semmit sem.

 Lassan az asztalához lépett és ledobta a táskáját. Kihúzta a legfelső fiókot. Kotorászott kicsit, majd egy vastag spirálfüzetet húzott elő. Látszott rajta, hogy sokat használják. A borítója összerongyolódott, a lapjai szamárfülesek voltak. Az egyszerű, kék füzeten a következő cím állt: "Jegyzetek". Bár ez az egyszerű név nem sejtette, de belül Sára kitalált történetei lapultak. Ez volt az egyetlen dolog, amiben örömét lelte. Képzelete segítségével csodálatos dolgokat élt át. Sokkal csodálatosabbakat, mint életében. Hazugságainak hasznát vette történeteiben és fordítva: fantáziájának hála tudott ilyen mesterien hazudni.

 De mindennek volt hátulütője is. Valódi barátai sohasem voltak. Senki sem ismerete őt igazán. Saját maga alkotta fal választotta el a többi embertől. Egy fal, ami a hazugságaiból épült. Már olyan régóta volt élete része az igazság elferdítése, hogy úgy érezte, ha akarna, sem tudna már igazat mondani.

 - Sára! – hallotta meg édesanyja kiáltását a földszintről. - Kész a vacsora! Gyere!

 Lassan felállt az asztalától és ledobálta az ágyára ruháit. Felvette az otthoni szerelését és még egy utolsó pillantást vetett a füzetére, mintha azon gondolkodna, hogy biztonságban lesz-e, míg távol van. Pár másodperces tétovázás után az ajtóhoz lépett és lement a konyhába vacsorázni.

***

 Besötétedett, mire Sára minden teendőjével végzett és megfürdött. Bágyadtan nézett ébresztőórájára. A piros számok szerint két perc múlva lesz tíz óra. Tudta, hogy ha nem fekszik le aludni, fáradt lesz másnap. Az asztalán heverő kék füzetre pillantott.

 "Ma még ki sem nyitottam."

 Lassan kihúzta a székét és leült. Kinyitotta az első oldalon, majd óvatosan lapozni kezdett, szemével átfutva minden oldalt.

 "Nem sokára vége" – gondolta egykedvűen. – "Kicsit sajnálom, de egyszer mindennek véget kell érnie." – Felnézett az asztali lámpa fényébe. – "Vajon miről fogok írni ezután?"

 Az utolsó írott oldalhoz lapozott és elolvasta tartalmát, hogy felvegye a történet fonalát. Kedvenc ceruzáját kezébe véve egy pillanatra megállt a papír felett, majd hevesen körmölni kezdett, ahogy képzelete szárnyra kapott.

 Nem vette észre, hogy hogyan repülnek el a percek, majd az órák. Mire észbe kapott, bőven elmúlt éjfél, sőt, már éjjel két óra felé járt az idő. Megdörzsölte fáradt szemeit, majd füzetét besüllyesztette az asztal fiókjába és a villanyt leoltva elnyúlt kényelmes ágyán.

 Mire elhelyezkedett, már álomba is zuhant.

A KÁOSZ kora

Új történet, melyet a facebookon követhettek nyomon (de tervezem, hogy saját blogot is létrehozzak a történetnek a rend kedvéért).

A KÁOSZ kora

 (részlet)

 "0. nap

véget ért és elkezdődött
-KÁOSZ-

[...]

 

               21. nap

 Három héttel ezelőtt ért véget a Világ.
 Legalábbis az általunk eddig ismert és elfogadott világ.
 A modern civilizációk egy éjszaka alatt romba dőltek. Az emberek tehetetlenül nézték végig, ahogy életük örökre megváltozik.
 Amikor a Teremtő elhagyott minket, az ég sötétbe borult és pusztító vihar tört ki.
 A lakosság egy része megőrült: törni, zúzni kezdtek, minden ok nélkül egymásra támadtak.
 Több millió ártatlan esett áldozatul a vérengzéseknek. Senki sem tudja, hogy mi okozta ezt a tébolyt.
 A nagyobb városok lángba borultak, az épületek összeomlottak. Megszűnt a TV- és rádióadás. A közlekedés leállt, az utcák elnéptelenedtek. Minden modern eszköz használhatatlanná vált.
 Mintha a sötét középkor tért volna vissza egy sokkal pokolibb változatban.
 Zűrzavar lett úrrá az egész világon.
 Az életben maradtak kis csoportokba verődtek és egymással harcolnak a túlélésért. Kevés az élelem, a víz és a biztonságot nyújtó menedék. Ezekért folyik a küzdelem.
 A tomboló vihar, amely az első napokban söpört végig a Földön, mára alábbhagyott, de nem múlt el teljesen: hol vérfagyasztóan dermedt és mozdulatlan a levegő, hol orkán erejű szél süvít végig a romok között.
 Vastag felhőréteg borítja az égboltot. Egyesek szerint, soha többé nem látjuk a Napot..."

Legalább hetente új bejegyzés! (Az érettségi miatt várható némi fennakadás, de igyekszem ezt elkerülni.)

Danse Macabre ~ V. tánc Dolente

- Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

Egy kedves arcú, fiatal leány állt előttem vidám, türelmes kifejezéssel az arcán. Szeme lelkesen csillogott, mintha mindig is erre a táncra várt volna.

Automatikusan kinyújtottam a kezem és megfogtam az övét, de közben a hideg futkározott a hátamon. Nem tudtam, hogy hol vagyok vagy hogy hogyan kerültem ide. Az előttem álló lány is teljesen ismeretlen volt számomra, mégis ösztönösen irtóztam a közelségétől.

- Ki vagy te? - kérdeztem félve, miközben észrevétlenül a táncparkettre vezetett és felcsendültek a zene első hangjai.

- Még nem jöttél rá? - nézett fürkészve, miközben lágyan vezetett a zene dallamát követve. Valószínűleg látta a tekintetemben a tanácstalanságot, mert így folytatta: - Jó ember vagy. De egyszer mindenkinek el kell táncolnia ezt a táncot.

- Miről beszélsz? - hangom remegett az idegességtől. Haza akartam jutni, el innen, erről az elátkozott helyről.

Pár másodpercig csendben figyelt, aztán így szólt:

- Segítek emlékezni...

Éles fájdalom hasított a fejembe. Képek villantak fel: egy sötét út, egy autó, aztán egy hatalmas fény, óriási robaj és csattanás, majd az őrjítő fájdalom és végül a sötétség.

Döbbentem néztem partneremre. Még nem fogtam fel teljesen, amit láttam.

- Én... én... meg...?

- Igen - vágott szavamba, mielőtt még kimondhattam volna azt a végzetes, visszafordíthatatlan szót.

- De... Az nem lehet! - kiáltottam kétségbeesve. - Mi lesz a családommal?! A feleségem, a kislányom... Nélkülem mi lesz velük? Hogy fognak boldogulni?! Így is nehezen éltünk meg! Ezt nem teheted velük!!!

- Erről nem én döntök. Egyszer mindenkinek eljön az ideje - nézett keményen a szemembe.

- Kérlek, kegyelmezz! Könyörülj meg rajtam! - rimánkodtam. - Nem hagyhatom őket egyedül! Nekem... Nekem mellettük a helyem!

- Sajnálom - válaszolt színtelen hangon.

Nem tudtam többet szólni. Minden összetört bennem.

Eszembe jutott az összes értékes, kedves emlékem, ami csak hozzájuk, a családomhoz fűzött: ahogyan megismertem a feleségemet, az este, amikor megkértem a kezét, a lágyan rebegett válasza, ami oly boldoggá tett, az első együtt töltött éveink, a kislányunk születése...

Ó, az én drága kislányom! Mennyi mindet el akartam még neki mondani! Mennyi mindent akartam neki tanítani... Ki fogja most megvédeni az ostoba udvarlóktól, akik utána futkosnak? Ki fogja őt az oltárhoz vezetni, ha eljön az ideje? Ki lesz mellette?

Csípni, égni kezdett a szemem, ahogy az én angyalaimra gondoltam. Soha többet nem láthatom a ragyogó mosolyukat, nem hallhatom csilingelő nevetésüket...

A keserűség még erősebben marta szívemet.

Kétségbeesve cikáztak  gondolataim, menekülési lehetőséget keresve. A fájdalomtól hajszolva igyekeztem kitalálni valamit, de a lány érzéketlen hangja megállított:

- Nem menekülhetsz. Fogadd el!

Meggyötörten bámultam partneremre. Ahogy néztem, álcája áttetszővé, halovánnyá vált, s felfedte igazi arcát: a rothadó hús alól előbukkanó sárgás csontokat, a kocsonyás szemeket, a torz vonásokat. Szörnyűséges ábrázat volt ez, mégsem ijesztett meg annyira, mint családom elvesztésének gondolata.

Szemébe néztem könyörület után kutatva, de tekintetének lélektelen sötétje ráébresztett, hogy nincs remény, nincs kegyelem...

Itt és most mindennek vége...

Egy könnycsepp gördült le az arcomon, s lehorgasztott fejjel vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole

Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato

 - Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

Magas, középkorú férfi állt előttem. Szeméből magabiztosság és melegség sugárzott. Régi ismerősként üdvözöltem.

- Természetesen - mosolyogtam, s engedtem, hogy a táncparkettre vezessen.

Amint elhelyezkedtünk, megszólalt a zene, s partnerem lágy irányításával táncolni kezdtem.

- Ez alkalommal végig táncoljuk? - kérdezte színtelen hangon.

- Ne aggódj! - nevettem vidáman. - Most biztosra mentem.

Nem válaszolt. Némán vezetett tovább, miközben kifejezéstelen arcát fürkésztem.

Mindig meglepett, hogy mennyi alakot tud felvenni. Legelőször egy korombeli fiatal fiú képében jelent meg. Aztán egy öregúr kért fel táncolni, majd egy huszonéves férfi.

Eddig egyszer sem sikerült befejeznünk a táncunk. Valaki mindig "megmentett".

Még akkor is, ha nem akartam...

Márpedig én egyszer sem kívántam, hogy megmentsenek. Be akartam fejezni ezt az egész komédiát. Valahányszor felébredtem, szitkot és átkozódást kaptam.

"Csak bajt okozol az embernek!"

Ha ez igaz, miért hoznak folyton vissza?

Csüggedten horgasztottam le a fejem. Nem akartam megint visszamenni. Nem akartam látni az undorodó pillantásaikat, nem akartam hallani a megvető szavaikat.

Itt és most voltam a legboldogabb. Odaát pedig még boldogabb leszek.

- Miért vagy olyan biztos benne? - törte meg a csendet partnerem. Teljesen összezavart a kérdésével, nem értettem, miről beszél. - Miért vagy biztos benne, hogy ezután jobb lesz? - ismételte meg a kérdést értetlenségemet látva.

Tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Nem akartam felfogni a szavai mögött rejlő igazságot.

Egész testemben megremegtem, szédülés fogott el, úgy éreztem, azonnal elájulok. Forgott velem a világ.

A terem hirtelen sötét lett és hideg. Az addig barátságos, lágyan csengő dallam pokoli rekviemmé vált. Mindent megértettem. Két élű fegyverrel játszottam. Mint egy ostoba gyermek, aki nem fogja fel, hogy a kés éles, hiába mondják el neki százszor is.

Magabiztosságom és vidámságom semmivé foszlott.

Ostobaságot követtem el.

Megint...

Könnyes szemmel  néztem partneremre, akiről most először hullott le tökéletes álcája. Első alkalommal láttam meg igazi arcát: félelmetes, torz vonásait, vizenyős, rideg szemeit, rothadó húsát. Az eleven és mozgó borzalmat.

Patakokban folytak könnyeim. Olyan élesen láttam gyávaságom, mint addig még soha. Menekültem, ahelyett, hogy harcoltam és küzdöttem volna. Feladtam minden próbálkozás nélkül...

 ... és már túl késő volt ahhoz, hogy ezen változtassak.

Elkövettem életem legnagyobb hibáját.

Esdeklő szemekkel néztem a rémséges alakra, de az lassan, szigorúan megrázta a fejét.

Minden reményem elszállt... a saját ostobaságom miatt. Ez alkalommal "biztosra" mentem. Esélyt sem adtam magamnak... Egy szemernyi esélyt sem...

Mellkasom megrázkódott, torkomból keserves zokogás tört fel.

- Bocsássatok meg - suttogtam megtörve, s vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole

Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo

 - Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

 - Egy frászt! - löktem el durván a felém nyújtott kecses, fehér kezet. -  Tudom ki vagy! - ordítottam hevesen. - Takarodj a közelemből!

A gyönyörű, fekete hajú szépség arcán nem látszott meglepődés. Méltóságteljesen kihúzta magát, hátralökte vállára omló fürtjeit és kihívóan rám nézett.

- Ha valóban tudod, hogy ki vagyok, azt is tudnod kell, hogy nincs választásod - hangja nyugodt volt, számomra mégis gúnyosan csengett.

- Fenéket! Hagyj békén és zaklass mást!

- Sajnálom - Lépett közelebb hozzám. - Most rajtad a sor. - Egyik kezemet derekára, másikat pedig tenyerébe helyezte.

Hiába próbáltam elfordulni, elrohanni tőle... Hiába próbáltam kitépni kezemet karmai közül... Minden idegszálam azt sikoltotta, hogy fussak, meneküljek, ahogy csak bírok! ...Mégsem tudtam megmozdulni.

- Te aljas rohadék! - kiáltottam tehetetlenségemben, miközben a táncparkett közepére sétáltunk. - Eressz el!

Rettegve némultam el, ahogy a zene első dallamai felhangzottak.

- Itt a vége - szólt partnerem, s mintha most szomorúság csendült volna a hangjában. - Te is tudod. Hiszen okos fiú vagy.

Iszonyodva néztem gyönyörű arcát, melyen most átsejlettek igazi vonásai: borzalmas látvány volt ennek a szépségnek az álcája alatt megpillantani azt az iszonyatos rémpofát, azt az aszott koponyát, aminek láttára felfordul az ember gyomra, s a félelemtől őrület lesz úrrá rajta.

Vérfagyasztó kiáltást hallottam. Riadtan kerestem a hang forrását, de rá kellett döbbennem, hogy az tőlem származik.

Szégyenpír öntötte el arcomat. Előbbi rémületem vad dühbe csapott át.

- ENGEDJ EL, TE ROHADÉK! - ordítottam teli torokból. - NEM HALLOD?! AZT MONDTAM, ERESSZ EL! MOST!!!

Ám Ő nem engedett el. Meg se rezzent heves kitörésem, eszeveszett dühöm láttán. Némán fojtatta a táncot, mit sem törődve szánalmas vergődésemmel.

Én pedig tombolva, dühöngve vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole 

Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo

- Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

Öreg szememet bájos arcára emeltem. A kislány szőke, göndör fürtjei csintalanul omlottak vállára. Fiatal arca pirospozsgás volt, nagy barna szemeivel vidáman fürkészte tekintetemet. Tudtam, hogy kicsoda. Már az első pillanatban felismertem.

- Csakhogy eljöttél értem - szóltam nyugodtan, s remegő kezemet apró tenyerébe helyeztem. - Már azt hittem megfeledkeztél rólam.

Egyenesen a táncparkett közepére vezetett. Aztán megszólalt a zene, s két ráncos kezemet fogva táncolni kezdett a gyermekekre oly  jellemző, bájos módon.

- Senkiről sem felejtkezem el - vékony, csilingelő hangja komoly volt. - Neked most jött el az időd.

Bólintottam. Már régóta vártam az érkezését.

Fáradt voltam, nagyon fáradt. Szerettem volna már pihenni...

Eszembe jutott az életem... Hogy mit és hogyan hibáztam... Az elszalasztott lehetőségek... A kimondatlan kérdések...

Aztán felrémlett előttem a feleségem arca. Az én drága, megboldogult feleségemé. Évekkel korábban eltáncolta az utolsót. Nem hittem, hogy ilyen sokára fogom követni.

De a fiamért és az unokáimért megérte tovább maradnom. Remélem, szép életük lesz...

Révedezésemből a lábamba hatoló fájdalom riasztott fel.

- Bocsánat - szólt ártatlanul kicsi partnerem. - Nem akartam a lábadra lépni.

Meglepődve néztem rá. Ebben a pillanatban egy teljesen átlagos kislánynak tűnt. Hiába, sokféle arcot tud magára ölteni ez a csalafinta lény.

Ám ahogy jobban szemügyre vettem vonásait, egy pillanatra elhalványult a káprázat, s meg láttam valódi arcát: a pusztulás maszkját.

Nem bírtam a látványt. Elfordítottam a fejem és némán megborzongtam. Most először kerített hatalmába az ismeretlentől való félelem.

De tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit...

Fáradt voltam.

Öreg voltam.

Eleget éltem.

Nagyot sóhajtottam, s nyugodtan vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole

Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato

- Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

Fájdalmasan szép volt. Magas, sudár alakját tökéletesen kiemelte a fekete szmoking. Hullámos, gesztenyebarna fürtjei lazán összefogva keretezték nemes vonásait, fekete, mandulavágású szeméből magabiztosság sugárzott.

Mit mondhattam volna? Egy ilyen férfit nem lehet elutasítani. Kinyújtottam a kezem és az övébe helyeztem.

Ezzel megpecsételődött sorsom.

Lelkem mélyén tudtam, hogy a tánc után végem. Egy pillanatra fájdalmasan belém hasított a felismerés: nem menekülhetek...

De nem érdekelt. Biztonságban éreztem magam és teljesen elvesztem abban a titokzatos fekete szempárban.

Úgy táncoltunk, ahogy ember még soha. Lábunk alig érte a földet. Ő vezetett, én pedig követtem. Megszűnt számomra a külvilág. Átkarolt, forgatott, hozzám simult, majd eltávolodott. S mindezt olyan természetes lágysággal, amire ember nem képes.

Úgy tűnt, hogy a zene sohasem akar véget érni. Nem is akartam, hogy vége legyen. Itt akartam lenni... Vele akartam lenni.
Nem máshol. Nem mással. Ebben a pillanatban minden tökéletesnek és álomszerűnek tűnt... És ebben a pillanatban felrémlett előttem egy átható, zöld szempár.

Csak egy villanás volt az egész. Mégis szétrombolta a tökéletesség keltette illúziót. Az álomkép darabokra hullt körülöttem.

Tisztán láttam a terem minden részletét, hallottam a jelenlévők halk moraját, a poharak koccanását.
S megláttam partnerem valódi arcát, a gyönyörű maszk alatt rejtőző irtózatot. A halott arcot, a sötét, üres szemüreget, a sárga fogakat.

Gyomrom felkavarodott, rosszullét környékezett.

El akartam lökni magamtól, de erősen fogott. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Esdeklő pillantásomat a tömegre emeltem, de mintha nem is látták volna vergődésemet.

"Élnem kell! Érte! Azoknak a zöld szemeknek a gazdájáért! Nem hagyhatom magára!"

De már túl késő volt. Csapdába estem... a halál csapdájába.

Ahogy visszafordítottam fejem a rém felé, megértettem mindent: ellene nem küzdhetek.

Még egy utolsó elkeseredett próbálkozást tettem a szabadulásra, de nem sikerült.

Sorsomba beletörődve lehorgasztottam fejem, és vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole 

Danse Macabre ~ Nyitány

Az ember életében eljön az a pillanat, amikor Ő felkéri egy táncra. Az utolsó táncra.

Nem kerülheted el, nem utasíthatod vissza... nem tudsz neki ellenállni. Minden próbálkozásod hiábavaló.

Ha szerencséd van, a táncot megválaszthatod.

Ha nincs, el kell fogadnod, amit kapsz.

Van, aki némán beletörődik az elkerülhetetlenbe. Mások hangosan, kétségbeesetten ellenkeznek. De ezek az apró emberi próbálkozások hidegen hagyják Őt. Szinte észre sem veszi gyenge légyhez hasonlatos utolsó szárnycsapásaikat.

S amikor véget ér a tánc, mindenki megérti, hogy nincs több lépése.

Ott és akkor, minden véget ér.

Légy öreg vagy fiatal, nő vagy férfi - ez minden ember sorsa...

...a Danse Macabre...

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole

Super and Natural 3 - The Last One

Helló mindenki!

Pár napja néztem meg az utolsó részt is a Supernatural (Odaát) 6. évadából és meg kell mondjam, nem dobott fel a dolog.

Eredetileg akartam írni az évadról egy amolyan végső, átfogó összefoglalást... De megnéztem az utolsó részt és nem ment. Tudjátok, csak néztem és néztem tátott szájjal, közben meg azt gondoltam: Hé! Mégis mi a fene folyik itt?! Aztán csak bámultam a képernyőt, és sehogy sem tetszett amit láttam.

Amikor pedig végeztem és leültem a gép elé, hogy na most akkor írok egy bejegyzést így a nagy évadzáró epizód után... nem ment. Valahogy nem jöttek a szavak.

Csalódott voltam, mert egyáltalán nem tetszett a végkifejlet. Ugyanakkor el kellett ismernem, hogy az írók hozták a jól megszokott Supernaturalos élményt és hogy ilyen szempontból teljesen rendben volt mind az évad, mind a lezárása.

De ezzel együtt ott volt egy keserű érzés a számban, hogy ez így nem stimmel. Ez így rossz. Természetesen ezt csak a bennem lévő rajongó mondja. Hogy ez az egész így nem jó. Tisztában vagyok ezzel. De akkor is idegesítő...

Szóval mindent összevetve, egy remek Supernatural évadot "végeztem ki" (bár volt ennél jobb évad is). 

Innentől kezdve csak remélni tudom, hogy a 7. évad valamilyen módon eltünteti ezt a kellemetlen érzést, ami folyamatosan azt szajkózza: valami itt nem stimmel.

Addig is minden jót és nézzétek a Supernaturalt, mert ha néhol idegölő is tud lenni, attól még egy nagyszerű sorozat.

(+1 megjegyzés: a hetedik évad első része 0 eredménnyel járt. Várom a többit.)

Super and Natural 2 - Anyuci?

Ahogy ígértem, itt a Supernatural 6. évadának újabb értékelése. Immár túl vagyok a 16. részen és igen vegyes érzelmek kavarognak bennem.

[Spoiler veszély!]

Első körben kénytelen vagyok leszögezni a tényt, hogy képesek voltak a készítők olyan sztorival előállni, ami továbbra is fenntartja a nézők érdeklődését. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a vége, és hogy hogyan folytatódik a 7. évad.

De most egyelőre térjünk vissza az eddig látottakhoz.

Sam karakterének kellemetlen változása, sokakat szíven üthetett, ebben biztos vagyok. Sam megítélése egyébként is sokat ingadozott, változott az évadok során: kedves kis egyetemista, aki normális életet akar élni és ki akar maradni a családi bizniszből; okos és ravasz vadász; rejtélyes csoda gyerek, akire titokzatos "végzet" vár és a sárgaszeműnek nagy tervei vannak vele; áldozat, aki csak jót akar, de rossz módszerekkel; önfejű szörnyeteg, aki nem tudja, hol a határ; megszállott, kissé szánalmas drogos; önfeláldozó ember, aki minden addigi hibáját kívánta jóvátenni élete feláldozásával. Az egyes szerepekkel párhuzamosan gyűlölték, imádták vagy sajnálták a nézők az fiatalabbik Winchestert.

Ám ebben az évadban olyanná vált a karaktere, amilyet talán még démonvér-függősége alatt sem feltételeztünk volna róla. Egy teljesen komor, kegyetlen, számító dögöt kaptunk, akit nem érdekel más, csak hogy elpusztítsa a célpontot... bármi legyen is az ára. Beszéd stílusa, megnyilvánulásai egyáltalán nem emlékeztetnek egyetlen régi Samre sem. A kedves, empatikus srác helyett, aki törődik az áldozatokkal, egy információ éhes robotot kapunk, aki magasról tesz mások érzéseire.

Gyanús, gyanús és egyre gyanúsabb, Deannek pedig már a hideg futkos a hátán Sam viselkedésétől. Apropó, Dean!

Meg kell mondjam, Dean nagyon jól hozza az apa figurát; nem mellesleg jól is áll neki. Lysáéknak köszönhetően az idősebb Winchester egy másik oldalát sikerül megismernünk. Új helyzet teremtődik nekik köszönhetően, hiszen Deannek most már 2 családja van. Pozitívum, hogy Dean nem megy el Sammel, amint a srác felbukkan. Úgy érzi Lysáéknak nagyobb szüksége van rá és csak azután ment el testvéréhez, hogy a nő rábeszélte, hogy neki egyelőre Sam mellett van a helye.

A vámpíros részben (ami bizonyos szempontból nagyon vicces volt a Twilightos poénok miatt, másfelől rémisztő és megdöbbentő Sam viselkedése okán, ami ekkor vált először teljesen egyértelművé) Dean irtózatosan szenved attól, hogy el kell veszítenie Lysáékat... annyira, hogy elmegy hozzájuk elbúcsúzni. Ez viszont nagyon rossz döntés volt, hiszen miután mégis kigyógyul Dean a vámpírkórságból, Lysa nem akarja, hogy újra veszélybe kerüljenek Dean miatt. Ki akar maradni ebből az egész szörnyűségből.
Az idősebb Winchester pedig (keserűen, de) békén hagyja őket, hiszen nem akarja, hogy bajuk essen és megérti Lysa érzéseit.
Ám mikor Ben felhívja a férfit és azt mondja neki, hogy az anyja furcsán viselkedik, Dean mindent faképnél hagyva elmegy hozzájuk. Mint később kiderült, valójában csak arról volt szó, hogy Lysa randizni készült. Érdekes látni, hogy Ben 1 év alatt mennyire megkedvelte Deant és még annak ellenére sem hajlnadó lemondani róla, vagy igazán haragudni rá, hogy a férfi elhagyta őket. Sőt, a srác az, aki őszintén és nyersen megmondja Deannek, hogy éppen a családját hagyja el.

Biztos vagyok benne, hogy Lysáék-féle történeti szál még nincs lezárva, és remélem, hogy valahogyan rendbe hozzák a dolgokat.

Visszatérve a fő történetei szálra, mint kiderül Sammy egy csöppet hiányosan került elő a pokolból: a lelkét lent felejtették. A többség (vagyis szinte mindenki) azon a véleményen van, hogy nem tanácsos visszahozni Sam lelkét a testébe, mert Luu és Michael boxzsáknak használja azt. Sam lelkének állapotát Castiel fogalmazta meg a legjobban, miután az visszakerült a fiú testébe: "Olyan, mintha élve megnyúzták volna".
A legfőbb érv a lélek visszahozatala ellen annak állapota volt. Egy ilyen tönkretett lélek miatt, amit már több, mint 1 földi éve kínoznak (ráadásul a Pokolban ez az idő sokkal, de sokkal hosszabb), Sam elveszítené az eszét és vegetáló zöldségként élné le hátralevő életét.
Természetesen Dean makacskodik és nem hagyja annyiban a dolgot, mivelhogy "bármi jobb, mint a mostani RoboSam". Szó szót, tett tettet követ, végül a Nagy Kaszás (az ő átmeneti visszatérésének nagyon örültem) segítségével kihozzák a dutyiből Sammy lelkét. Érdekes volt az a téma, amit a Halál pedzegetett: a léleknek nagy ára van és valaki ezzel akar kereskedni (erre egyébként már Baltazar is utalt, hangsúlyozva, hogy főleg a mostani helyzetben ugrott meg a lelkek értéke).

Az egyetlen dolog, amit furcsállok az egész "visszahozzuk-e Sam lelkét" vitában, hogy sem Dean, sem más nem hozta fel érvként, hogy az a szerencsétlen lélek már több, mint 1 éve lent rohad, és a lehető legnagyobb embertelenség lenne hagyni, hogy tovább szenvedjen. Nem értem, hogy egy ilyen fontos és nyomós indokot miért nem említettek...

Tehát ott tartunk, hogy minden "happy" Sam visszakapta a lelkét, a Halál plusz ajándékként még egy szép kis falat is rittyentett Sammy káros emlékei köré, hogy ne bomoljon meg a srác elméje. Gondoltam magamban, az évad további része azzal fog foglalkozni, hogy mi lesz, ha leomlik szép lassan (avagy hirtelen) a fal, illetve ott van még az a bizonyos mennyei polgárháború is, amiből eddig semmit sem láttunk. Csak Castiel "jelentéseiből" tudunk meg egy-két dolgot. Ám nem elhanyagolható tényező, hogy ha Casék veszítenek, Raffael ott folytatja az Apokalipszist, ahol abbahagyta. Továbbá az eltűnt mennyei fegyvereket is vissza kéne szerezni (ami meg is történik a 15. részben). (Nem mellesleg Istennek még mindig se híre, se hamva.)

Ha csak ennyire lehetett volna még számítani a 6. évadban, vígan nézegettem volna a részeket. Az ám, csak hogy jön az újabb "szint": a Purgatórium. Nem rossz ötlet, komolyan. Igaz, hogy az értelmezését egy kicsit módosítják, hiszen a sorozatban a szörnyek "lelke" kerül ide, de ez nem probléma.
Csakhogy felbukkan Miss Mindenek Anyja. Azt hiszem, számomra ez is egy olyan történeti csavar, ami a történet előrehaladtával nyeri el értelmét. Ám egyelőre kicsit furcsának vagy erőltetettnek érzem Evet, a mindenek anyját. Hiszen mi is történik: két sárkány szüzeket áldozva kinyitja a Purgatórium kapuját, anyuci átlibeg rajta, majd BUMM! Itt az összes szörny megteremtője, aki ráadásul a jól megszokott drágaságok mellé kreatívan tud létrehozni totálisan új szörnyikéket is.
Oh, yeah!
Szóval jön a kérdés: hogyan győzzünk le valamit, ami erősebb, mint Luu, bármikor új és ismeretlen szörnyek hadát tudja létrehozni és ráadásul semmit sem tudunk róla?

A kérdésre minden bizonnyal választ adnak az elkövetkezendő epizódok. Biztos vagyok benne, hogy a forgatókönyvírók kitaláltak valami ütős, igazán Supernaturalos megoldást, amivel a nézők többsége elégedett. De addig is míg meg nem tudom, hogy mi lesz, hogy lesz, gyanakodva várom a fejleményeket.

Így az értékelés végén meg kell említenem, hogy a 6. évad igazán pozitív oldala a humor. Talán még gyakrabban is fordul elő, mint a többi évadban. Elég csak megemlíteni azt a részt, amikor a testvérek átkerülnek a mi világunkba. Vagy ott van Castiel emlékezetes TV nézős jelenete, nem is beszélve a Meggel való smárolásról és a Winchesterek különböző szövegeiről, amikkel lehívják Cast a Mennyből.

Szóval mindent összevetve a 6. évad hozza az eddigi évadok szintjét, új dolgokkal rukkol elő és továbbra is izgalmas. Én személy szerint szívesebben nézném meg az angyalok polgárháborújának alakulását, mint Eve világuralmi, szörnykreáló tevékenységét.
Sajnos azzal kell "beérnem", amit a forgatókönyvírók kitaláltak, így nem tehetek mást, minthogy türelmesen várom a híreket az angyalok háborújáról és közben kíváncsian várom, hogy mire mennek a Winchester tesók a Mindenek Anyja ellen.

Super and natural

Oh my God! It's so awesome!

Bocsi az angolért, de mostanában a Supernatural (Odaát) című sorozatot nézem, és csak az első 3 évadot szinkronizálták le. Úgyhogy mostanság eléggé rá vagyok állva az angol nyelvre.
 

Alapvetően nem akartam írni az Odaátról a blogomban - legalábbis véleményt vagy kritikát (de egy fanfiction történetre már van ötletem). De tegnap végeztem az 5. évaddal és (naná, már miért is ne?) hajtott a kíváncsiság, hogy vajon azok után, ami történt, mégis mivel folytatódhat a sztori. Szóval tegnap olyan éjfél előtt 10 perccel elindítottam a 6. évad első részét, és mohón néztem, hogy mégis mi lesz, mi fog történni?

Nos, azt tudnotok kell, hogy nem szeretek egy rész alapján ítélni. De tényleg. Viszont, már az 5. évad utolsó részénél úgy éreztem, hogy az úgy pont jó lenne egy "The End"-nek.
[SPOILER VESZÉLY!]→ Végül is szinte mindent elrendeztek: Sam feláldozta magát (nem mintha ez olyan örömteli dolog lenne, de azok után amennyi dolgot elcseszett valahogy illet a karakteréhez egy ilyen "végső jóvátétel" dolog), Mihály és Lucifer jó messze az emberektől egy kalitkában csücsölnek és boldogíthatják egymást az örökkévalóságig, Bobby jár és vadászik, ahogy mindig, mióta a felesége meghalt, Castiel (megjegyzem az egyik kedvenc karakterem) visszakapta angyali erejét és hazatért a mennybe rendet rakni, Dean pedig végre kiugorhatott a vadászosdiból, lett egy csodálatos felesége és fogadott fia. Szóval, még ha Deant emésztette is Sammy elvesztése, alapvetően minden esélye megvolt egy ilyen család mellett, hogy a idővel fájdalma csökkenjen, és boldog életet éljen.

Erre fel jön a 6. évad, amiben kezdésnek a semmiből visszakapjuk Samet meg kb. egy egész famíliát az anyai ágról, akiket valami ismeretlen, nyomtalanul eltűnt, misztikus hókuszpókusz hozott vissza. Ja és ráadásul senkinek sincs fogalma arról, hogy miért. Egy biztos, hogy éjszakai lények nappal vadásznak, vérfarkasok félholdnál gyilkolásznak és egy Deanék által levadászott dzsinn hirtelen előkerült ivadékai akarnak bosszút állni a tesókon.

+ Mint kiderült Sam nem sokkal a ketrecbe zárós akció után visszatért, csak nem szólt Deannek. Ami alapvetően félig jó, félig rossz döntés volt, hiszen Dean pont azért szenvedett annyit, mert Samet halottnak hitte.

Mindegy ezen már nem lehet változtatni, de hogy a démonok, angyolok, Lucefer, Mihály és az Apokalipszis után mit tudnak kitalálni, ami hozza az első 5 évad színvonalát a sztori terén, arról fogalmam sincs...

Ahogy mondani szokás: remélem a legjobbakat, felkészülök a legrosszabbakra.

Egyet viszont megígérhetek: a 6. évadot ennyivel nem intéztem el. : )

Addig is nézzétek a Supernaturalt (legalábbis az első 5 évadot mindenképpen).