- Kisfiam, veled
meg mi történt? A ruhád tiszta csatak és teljesen le vagy főve! – kiáltott
édesanyja, mikor meglátta Pistát. Két arcán rózsák égtek, homlokáról patakokban
folyt a verejték.
- Meghoztam a
kulcsot, édesanya – lihegte színtelen hangon.
Még mindig a
hivatalban történtek jártak az eszében: hosszú, poros folyosók, egy szűk
helyiség tele emberekkel és egy íróasztal a sarokban.
Nem akart ezekre
gondolni, de az élmények lidércnyomásként kísértették. Valami megváltozott, de
nem értette, hogy mi.
„Pistukám” –
visszhangzott a fejében. Miért lett ő hirtelen „Pistukám”?
Minél tovább
gondolkozott ezen, annál jobban fájt a szíve...
- Köszönöm, hogy
elmentél érte – mosolygott édesanyja. – Épp ideje elkezdenem főzni. Hisz’
édesapád hat órakor jön haza a hivatalból, s már fél három táján jár az idő.
- A
hivatalból... – ismételte keserűen a gyermek.
- No, csak nem
történt valami, hogy így el vagy kenődve? Bántottak? – faggatta édesanyja.
- Nem. Semmi sem
történt – fordította el fejét Pista.
- Akkor jó. Most
nem kell segítened, vacsoráig az csinálhatsz, amit csak akarsz.
Pista némán
kiballagott a ház mögötti kis, csupasz telekre, ahol labdázni szokott a
barátaival.
„Labdázni.”
Milyen távolinak
tűnt számára a játékkal töltött idő.
Csak nézte, nézte
a messzire nyúló kék ég határát. Bágyadtság szállt rá, áldott tompaság, mely a
megváltó álom ígéretével kecsegtetett.
S valóban, pár
perc múlva elsüllyedt az öntudatlanság mély óceánjában, és gondját feledve
aludta az igazak álmát.
Álmában pedig
azt a gyermeki világot látta, amiben soha többé nem lesz része.
***
Alkonyodott,
mire felébredt. Nem tudta, hány óra lehet, de érezte, hogy nem aludt sokat.
- Jobb lesz, ha
megyek – gondolta egykedvűen. – Valószínűleg már édesapám is hazaért.
Sejtése igaznak
bizonyult. Édesapja az asztalnál ült, s vacsorájára várt.
- Te meg hol
csavarogtál? – dörrent rá fenyegetően.
- Csak a ház mögött
voltam – válaszolt Pista lesütött szemmel.
- Jellemző –
dörmögte édesapja. Közben édesanyja megterített és tálalta a gőzölgő levest. –
Szerencséd, hogy a méltóságos úrnak nem mondtál semmi ostobaságot. Még csak az
kellett volna, hogy szégyent hozz rám.
- Beszélt a
méltóságos úrral? – kérdezte elképedve felesége. – Pista, ezt nem is mondtad!
- No, szépen
nézünk ki! – csapott az asztalra édesapja. – Megdicsér a méltóságos úr, te meg
annyira se becsülöd ezt, hogy elmond édesanyádnak?!
- Bocsánat,
édesapa...
- Még jó, hogy
bocsánatot kérsz! Meg sem érdemled, hogy a méltóságos úr így beszéljen rólad! –
szeme villámokat szórt, foga csikorgott.
Pista némán,
mozdulatlanul állt. Gondolatai összekuszálódtak és zavarossá váltak.
Nem értette.
Máskor ezen
szavak hallatára elszorult volna a torka és a sírás fojtogatta volna.
De most... Most
csak hihetetlen nyugalmat érzett. Valamiféle bizonyosságot, hogy ezek a szavak
már nem érhetik el őt.
Édesapja közben
újra ordítani kezdett. Valószínűleg őt szapulta és ócsárolta.
De ezt már nem
hallotta.
Az apai
szidalmak többé nem voltak rá hatással.
Csak nézett maga
elé és arra a nagy férfira gondolt, aki a „hivatalban, a hivatalból, a
hivatalért” dolgozott.
Valójában ez a fogalmazás egy irodalom órai házi feladat.
Mikor vettük Kosztolányi Dezső: A kulcs című novelláját, a tanárnőnk azt a feladatot adta, hogy írjunk folytatást a műhöz, azzal kapcsolatban, hogy vajon este, mikor hazaért a fiú apja, mi történhetett?
Nos, ez az én verzióm a történet folytatására.
Hogy tetszett?
