Az utolsó enter leütése után tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el.
Elszállt a szép emlékek mámorító köde, a büszkeség megrészegítő érzése.
Olyan tisztán láttam minden szavam súlyát és árulását, hogy elszörnyedtem saját magamtól.
"Hogy tehettem?!" - csak ez zakatolt az agyamban.
"Azért van a fejed, hogy gondolkozz vele..." - szólt egy gúnyos hang a fejemben. - "Látom nem értetted meg a gondolkozz-mielőtt-kinyitod-a-szád jelentését." - Vagy esetemben gondolkozz-mielőtt-bármit-leírsz-és-elküldessz.
Látnom kellett volna! Látnom kellett volna, hogy minden egyes leírt mondatommal elárulom Őt! Miért nem láttam!? Miért nem figyeltem Rá?! Az Ő érzéseire!
Hogy lehetek ilyen önző...?
"Hogy lehetsz ilyen ostoba?" - szólt az előbbi gúnyos hang. - "Oly nagyra vagy azzal a sok eszeddel... Erre tessék. Végül csak kiderül, hogy egy meggondolatlan, ostoba liba vagy!"
Azt mondta, nem haragszik. Azt mondta, nem gond...
Miért nem hiszek neki?
De ha még el is hiszem, hogy megbocsátott... magamnak akkor sem tudok...
"Túl élénken emlékszel rá, igaz? Túl jól látod, hogy mit nem kellett volna leírnod, IGAZ?! ... És nem mellesleg..."
Igen...
Minden régebbi hibámat látom...
Valahányszor megbántottam...
Valahányszor fájdalmat okoztam neki...
Túl sokszor...
...túl sokszor...
...és ki tudja hányszor bántottam meg úgy, hogy észre sem vettem...
Bár néma lennék, hogy ne tudjam elmondani, azt amit nem szabad. Vagy inkább törnének le az ujjaim, hogy leírni se tudjam!
Bár visszacsinálhatnám...
Durva vagyok, erőszakos vagyok, figyelmetlen vagyok...
VÁLTOZTATNI AKAROK!!!
Istenem, segíts!
Te, aki most olvasod!
Mindenki!
Csak egyet tudok tanácsolni, de ezt fogadd meg, mert semmit, SEMMIT sem lehet ebben az életben semmissé tenni!
"Gondolkodj, mielőtt cselekszel. Gondolkodj, mielőtt beszélsz."
