...avagy mi lesz velünk?
Csend lett, végre elvonult a vihar. A nap újra előbújt és felhevítette a homokot. Cipő nélkül egy másodperc alatt leégetné a talpamról a bőrt. Felveszem az atlétát, aztán a nehéz kabátot. A nadrágom mindkét térdemnél elszakadt a legutóbbi barangolás alkalmával, így két rövid fáslival körbetekerem a szakadásokat. Átmenetileg megteszi. Aztán felhúzom a vastag talpú csizmámat, a levágott ujjú kesztyűimet. Végül begombolom a kabátom és felveszem a fejkendőt. Csak a szemem látszik ki belőle.
Mielőtt elindulnék, körülnézek a kuckómban. A sarokban matracokból, rongyokból és párnákból álló kupac szolgál kényelmes fekhely gyanánt. A földön nagy, vastag, megfakult szőnyeg hever. Még látszanak a perzsa minták a vörös anyagon, de már csak nagyon halványan. Az ágy és a fal között egy kis körasztal áll, körülötte két egyszerű faszék. Tőlük jobbra, a fal mentén két alacsony konyhaszekrény: az egyiknek hiányzik az ajtaja, a másiknak hosszú repedés fut végig műanyag pultján. A repedt szekrényben néhány lábas, tányérok, tálak és egy serpenyő pihen, kihúzható fiókjában pedig evőeszközök. A másikban szűkös élelmiszerkészletem pihen. Tőlük jobbra falba épített kemence. Csak a nyílásai látszanak belőle. A Nagy Forróság idején ritkán gyújtok be, mert olyan meleget csinál, hogy meg lehet pusztulni tőle, de a Fagyás heteiben jó szolgálatot tesz. Még arrébb kis hokedlin mosdótál, a sarokban a falnak támasztva pedig egy seprű áll. A szoba bal oldalán az ágy mellett egy éjjeli szekrény, benne mindenféle könyv, rajta gyertya. Még arrébb egy ajtó: a „fürdőszobába” és a mellékhelyiségbe vezet. Az ajtótól balra eső sarokban nagy gardrób áll: ruháim és cipőim sorakoznak benne. Néhol – főleg a falak mentén, ahová nem ér el a szőnyeg – kilátszik a szoba döngöltföld padlója. Igyekszem a lehető legnagyobb tisztaságot fenntartani, amit csak manapság lehet – bár a homok rendesen megnehezíti a dolgomat.
Elégedetten bólintok. Minden rendben, most már indulhatok.
Felkapom a táskámat és lekapcsolom a lámpát, majd keresztülvágok a sötét szobán. Lenyomom a kilincset és kinyitom a vastag tölgyfaajtót. Koromsötét van, de már annyiszor megtettem ezt az utat, hogy akár csukott szemmel is végig tudnék rajta menni. Tapogatózás nélkül, magabiztosan elindulok: most egy kanyar jön jobbra, majd egy élesebb balra és végül pontosan 32 lépcsőfok. Újabb ajtó, kilincse rozsdás. Nehezen enged, de végül kinyílik. A résnyire nyitott ajtón keresztül beömlik a hőség, arcon csap és perzsel, pedig alaposan beburkolóztam a kendővel. Még szélesebbre tárom az ajtót. A fény elvakít, muszáj pár pillanatra becsuknom a szemem, de még így is áthatol a vakító fény a szemhéjamon. Hátat fordítok a fényességnek és a lépcsőfokokat nézem. Szemeim lassan hozzászoknak a világossághoz. Végre megfordulhatok.
A szemem elé táruló látvány nem szívderítő, nem szép, de elkeserítőnek sem nevezhetem. Már megszoktam a sivár, homokos domboldalt, ahol csak itt-ott nő ki a földből egy-egy sárga fűcsomó, az omladozó házakat, a homok alól helyenként előbukkanó repedezett aszfaltot, az utcákat borító szemetet. A nap már délen jár, lassan halad nyugat felé. Végre nem perzseli a hegynek ezt az oldalát olyan iszonyatos erővel, mint pár órával korábban. Jó helyet sikerült találnom. Már három éve élek itt. Bár az északi lejtőn vannak a legkellemesebb kuckók, nekem sincs okom panaszra, hiszen az enyém az egyik legjobb hely a keleti oldalon. A hegyoldal közepén vagyok, így a hőség nem olyan nagy, ráadásul az otthonom eléggé mélyen van ahhoz, hogy nyáron kellemes legyen benne a hőmérséklet.
Végig nézek az ismerős pusztán, a homokos domboldalon. A régi könyvekben azt írták erről a helyről, hogy szőlőt termesztettek a lejtőkön, s hogy világhírű bor készült belőle. Fogalmam sincs, milyen lehet a bor vagy a szőlő íze. A Földnek ezen a részén már 50 évvel ezelőtt eltűnt ez a növény. A képek és leírások alapján igazán ízletes és finom lehetett mind a kettő. Bár a mostani körülmények között nem hinném, hogy rendszeresen innék bort. Mégis ki vágyna arra, hogy még jobban melege legyen?
A könyvekben nem csak szőlőről írnak, hanem zöld, dús lombú fákról, bokrokról, színes virágokról. Ma már csak itt-ott meredezik magányosan egy-egy szárazságtűrő fa, vagy bokor, de ezek is inkább tüskések, mint lombosak. Nem messze, fent északon, a Nagy-Hegyekben még mindig vannak zöld erdők, és a hőmérséklet is jóval kellemesebb. Ezt a hegyi emberek mondták, amikor lejöttek cserélni. Én hiszek nekik. Máskülönben honnan lenne nekik az a sok gyümölcs, meg zöldség, amivel kereskednek.
Hogy mit kérnek cserébe, az egyénenként változó: néha lisztet, olajat, konzerveket, máskor könyveket, ruhákat. Attól függ, mire van éppen szükségük. Évente csak egyszer vagy kétszer jönnek le hozzánk, mindig a Fagyás hetei előtt. Ebben az időszakban egyre hidegebbek lesznek az esték és a nappalok is elviselhetőbbek. Viszont a Fagyás alatt csak nappal lehet kimerészkedni a felszínre, mert éjszaka olyan hideg van, hogy fél óra alatt halálra lehet fagyni.
Gyakran találni konzerveket, olajat, lisztet, cukrot meg egyéb dolgokat a romok között. Néhol még azok a hűtőgépnek nevezett hideget csináló gépek is működnek. Végül is a Romlás Éveiben sokan szereltettek napelemet a házaik tetejére. Ezeknek hála, még ma is sok épületben van áram. Sajnos a régiek nem tudták, hogy már elkéstek a változtatással.
Nem sokan vagyunk itt, Domb-Hegyen , a környék viszont gazdag az elhagyatott épületekben. Régen forgalmas város lehetett. Gyakran az utcákat borító szemétből is hasznos tárgyak kerülnek elő: ruhák, könyvek, néha még valami ehető is. Talán ez az egyetlen, ami zavaró a szememben. A sok hulladék. Ezek még kevésbé illenek a környezetbe, mint a romos házak. Hallottam történeteket arról, hogy régen összeszedték a szemetet és elszállították gyűjtőhelyekre. Aztán idővel elkezdték újrahasznosítani és energiát nyerni belőle. Talán ez volt az egyik legokosabb húzása a régieknek a szélerőművek meg a napelemek mellett. Hogy felismerték, a sok szemét, amit termelnek hasznosítható. Csak az volt a gond, hogy ezt nem mindenki gondolta így.
Az öregek, akiknek a nagyszüleik a Romlás Éveiben éltek, sokat mesélnek arról, hogy milyen volt régen. Voltak úgynevezett „közterület-fenntartó” szervezetek. Ezek nem csak a szemetet hordták el hetente egyszer mindenhonnan, hanem igyekeztek újra hasznosítani a hulladékot, tisztították az utakat, a hidakat. Manapság ilyenekre nincs szükség. Nincs mit kidobnunk.
Megrázom a fejem. Én itt elmélkedem, közben meg az idő szalad. Ezekben a hónapokban rövidek az éjszakák és forróak a nappalok. Ki kell használni minden percet.
Elindulok lefelé. A közvetlen közelemben lévő házakat már alaposan átkutattam. Mostanság egyre messzebbre kell elmerészkednem, hogy találjak valamit, és már az út is sok időt vesz igénybe. Elhaladok egy félig összedőlt épület mellett (itt találtam a székeket), majd keresztülmászok egy 2 méter magas szemétdombon, ami teljesen eltorlaszolja az utat. A vihar újabb homokréteggel borította be az utcákat. Foltokban látszanak a macskakövek és néhol az aknafedelek is. Elmegyek egy rég kiszáradt kút mellett. Négy csap áll ki egy kecses oszlopból, aminek tetején egy hordó van. Rajta egy férfi ül, kezében pohár, arcán boldog kifejezés, s olybá tűnik, mintha éppen hátra esne, de a viharoknak és az éveknek még nem sikerült elérniük, hogy elhagyja helyét.
A városka hídja felé tartok, ami valójában már értelmét és jelentőségét vesztette. A régi időkben itt két folyó ért össze. Azért emelték a hidat, hogy át tudjanak kelni hajó nélkül a vízen. Ma már csak egy kis gyér patakocska folyik rendületlenül az egykor büszke és nagy folyó helyén. A legmélyebb pontján is csak bokáig ér a víz, nyugodtan át lehet kelni rajta. A hídon persze könnyebb átjutni a túloldalra, mert nem kell keresztül mászni a hajdani medren.
Nem kelek át a hídon. Nem is lenne nagy értelme, hiszen a „folyó” túloldalán nincsenek romok, csak a sárgás-zöldes színű füves puszta és helyenként egy-két fa. Egyenesen megyek tovább, el egy régi bolt előtt. A megfakult táblán lévő feliratot már nem lehet elolvasni. Ez az épület még áll, sőt egészen jó állapotban van a többihez képest.
Régen az utcákon büdös, zajos kocsik rohantak. El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Most a tökéletes csendet csak egy távoli madár hangja töri meg.
Lassan egyre lejjebb hűl a levegő. Már egy egész fokkal biztosan hűvösebb van.
Az egyik bal oldali épületből ismerős alak lép elő. Közeli szomszédom a keleti lejtőn. Gyakran kisegítjük egymást, ahogyan másokat is. Nem tudom, máshol hogy mennek a dolgok. Nálunk, itt Domb-Hegyen erős az összetartás. Talán azért, mert kevesen vagyunk.
Intek neki, ő visszaint, majd eltűnik az egyik mellékutcában. Belépek abba a romos házba, ahonnan pár pillanattal ezelőtt kilépett szomszédom. Biztos vagyok benne, hogy élelmet nem talált, de azért körülnézek, hátha van valami számomra használható.
A külsejéből és berendezéséből ítélve hajdan étterem lehetett. Üvegei megrepedtek és összetörtek a nagy hőingadozás miatt vagy csak egyszerűen betörte őket valaki. Az asztalok és székek többsége felborult, a padlón vastagon áll a homok. Bekukkantok a hajdani konyhába, átkutatom a szekrényeket. Üresebb nem is lehetne.
Az egyik asztalon újságok és szórólapok hevernek. Furcsa, hogy itt vannak. Tudtommal éttermekben nem árultak ilyesmit. Mindegy. Táskámba gyömöszölöm az összeset. Otthon majd elolvasom, aztán meg jó lesz gyújtósnak. Az éjszaka további részét is kutatással töltöm. Egy számomra teljesen ismeretlen utca házait kezdtem el átvizsgálni a holdfényben. Találtam még pár értékes dolgot: 6 konzervet, egy könyvet, pár pólót, egy kis olajat. Ám a keleten egyre erősödő világosság figyelmeztet: ideje hazatérni. Egyébként is fáradt és éhes vagyok.
A visszaút gyors és rutinszerű. Az ajtómban még egyszer végignézek a tájon. Most egészen szépnek tűnik, ahogyan az ég alja rózsaszínből fokozatosan aranyló sárgává válik, és a házak között áttörnek a Nap első sugarai.
Elnyomok egy ásítást. Most már tényleg ideje pihenni. Belépek az alagútba, az ajtót gondosan bezárom magam mögött, majd végig megyek a sötét folyosón és belépek kényelmes kis otthonomba. Felkapcsolom a villanyt, az áram pedig zizegve érkezik a plafonról lógó kis villanykörtébe. Azt hiszem, hálás lehetek annak a réginek, aki napelemek segítségével látta el otthonomat árammal. Leteszem táskámat az asztalra, leveszem a kabátot, csizmát, kesztyűt, kendőt majd az egyik konzervet felbontva csillapítom éhségemet. Végül kényelmesen elnyúlok ágyamon és pár percen belül elnyom az álom.
***
Dél körül ébredek fel. A Nap még túlzottan perzseli a keleti oldalt, nem lehet kimenni. Visszatérve vackomba, tegnapi zsákmányaimat vizsgálgatom. A konzervek és az olaj mennek a helyükre a szekrénybe, a pólók a gardróbba kerülnek. A papírokat az ágyon kényelembe helyezkedve kezdem el olvasni.
Előbb a szórólapokat veszem szemügyre. Fényes papírból készültek (ennyit a gyújtósról). Színesek voltak, bár a hosszú évek során megfakultak egy kicsit. Véletlenszerűen kiválasztok egyet.
Az egyik oldalán egy furcsa épület van, hasonlót még sohasem láttam. Mintha sárga és fehér dobozokat állítottak volna egymás mellé és mögé. A középen lévő, fehér, alacsonyabb részből egy hosszú, piros csíkos, fehér oszlop áll ki. Az épület körül gyönyörű, sötétzöld lombú fák, hatalmas füves részek és kanyargós utak vannak. A háttérben mintha egy város lenne látható. Lenyűgöz, hogy régen miket építettek!
A kép fölött, zöld alapon fehér betűkkel a következő felirat áll: „HULLADÉKHASZNOSÍTÓ MŰ – KÖRNYEZETTUDATOSAN AZ ÉLHETŐ VILÁGÉRT.” Érdeklődve fordítom meg a szórólapot. A másik oldalán hosszú szöveg szerepel ennek az építménynek a hasznosságáról, tevékenységeiről, környezetkímélő megoldásairól. A lap legalján szerepel a székhelyük neve: Budapest.
Ködös emlékeket idéz fel bennem ez a név. Olvasmányaimból és az emberek elbeszéléseiből tudom, hogy régen ez volt országunk fővárosa – mármint amikor még voltak országok. Nagyon messze van. Több mint egy hétbe telne, hogy elérjem. Úgy hallottam ott van a legtöbb rom, ráadásul még egy igazi folyó is keresztülfolyik rajta! Kész kincsesbánya lehet. Sajnos a jelenlegi helyzetben szinte lehetetlen nappal utazni. Ilyen hosszú utat csak a Fagyás heteihez közeledve lehet megtenni.
Szemügyre veszem a többi szórólapot: „SZELEKTÍV HULLADÉKGYŰJTŐKET HELYEZNEK EL A FŐVÁROS TÖBB PONTJÁN…” „…EZZEL A KEZDEMÉNYEZÉSSEL IGYEKSZENEK A KÖRNYEZETTUDATOSABB ÉLETMÓDRA FELHÍVNI AZ EMBEREK FIGYELMÉT…” „A KUKÁBA DOBD, NE AZ UTCÁRA!” „SZELEKTÍV HULLADÉKGYŰJTÉSI NAPOK” „A TAVASZI LOMTALANÍTÁS RENDJE A KÖVETKEZŐKÉPPEN ALAKUL....” Furcsa. Nem tudtam, hogy voltak olyan szervezetek, amelyek ennyire szívükön viselték ezt a „környezettudatosság” dolgot. Bár nem vagyok biztos benne, hogy mit is jelent ez a szó. De az ötleteik, és amiket csináltak, nagyon hasznosak lehettek. Csak, azt hiszem, nem mindenki tudta értékelni ezt.
A szórólapok után az újságokra terelődik a figyelmem. A dátumok szerint valamikor az ezredforduló elején nyomtatták őket. Fényképek is vannak bennük: szép tájakról, gyönyörű madarakról, furcsa öltözékű emberekről. (Hogy hogy nem égett meg a bőrük ilyen kevés ruhában?) Az időjárás jelentési rovat szerint 30 °C-ra lehet számítani napközben. Keserűen nevetek. Manapság a Fagyás hetei alatt van ilyen meleg nappal.
Van még pár cikk a kormány intézkedéseiről, sztrájkokról (nem tudom, hogy ez mit jelenthet), tüntetésekről. A szerző szerint csak rosszabbra számíthatunk. Milyen furcsa a régiek gondolkodásmódja: bármi történik, biztos, hogy csak még rosszabb dolgok jöhetnek.
Az egyik újságban érdekes cikkre bukkanok. Az író felhívja a figyelmet a környezet intő jeleire és figyelmeztet, hogy jobban kellene óvnunk környezetünket. Felsorolja néhány nagyobb szervezet nevét, akik igyekeznek tenni valamit bolygónk érdekében. A napelemek, szélturbinák elterjedtebb használatát szorgalmazza. Elítéli a fölösleges autó használatot, a tömegközlekedés, a biciklizés és a gyaloglás előnyeiről ír. Külön kitér a szemét eldobálásának esztétikai és környezeti hatásaira. „Undorító látni az eldobált szemetet és érezni a felismerhetetlen, rothadó hulladék szagát” – írja a szerző. – „Pedig ha szétválogatnánk és újrahasznosítanánk ezeket, sokkal többet nyernénk. Például: az újrahasznosított anyagokból készült termékek olcsóbbak a többinél. Természetesen vannak olyan hulladékok is, amelyeket már nem lehet újrahasznosítani. Ezeket a fejlett technológiájú hulladékégetőkbe kell szállítani, hogy ott megfelelő módszerekkel megsemmisítsék azt. Elégetésük során ugyanis energia termelődik, amelyet a panelházak fűtésére is fel lehet használni. Ráadásul a szemét elégetésével kevesebb káros anyag kerül a környezetbe, mintha a lerakóhelyekre kerülnének. Persze kevesebb hulladék keletkezne, ha az emberek nem vásárolnának felesleges árucikkeket, és nem dobnának ki olyan dolgokat, melyeket újra tudnak hasznosítani.”
Az író szenvedélyessége és elszántsága az iránt, hogy megváltoztassa az emberek véleményét és gondolkodását lenyűgözött. Még engem is teljesen magával ragadott és meggyőzött, pedig ezek rám már nem vonatkoznak. Furcsa dolgok jutnak az eszembe: mi lett volna, ha több ilyen ember van? Mi lett volna, ha a Végső Csapásra sohasem kerül sor? Ha a Nagy Viharok Éve sohasem jön el? Nekünk, akik már eleve ebbe az „új” világba születtünk, fogalmunk sincs, hogy milyen lehetett régen, hogy mit veszítettünk. Esélyünk sem volt megtapasztalni. Miattuk. Az ő hibájukból!
Nem szoktam a múlton rágódni vagy elmélkedni. Amit a régiekről és történelmünkről tudok, azt mind vagy olvastam, vagy az öregektől hallottam. De most először… most először történt, hogy elkeseredettséget és dühöt érzek. Az ő hibájuk volt, hogy nem tudunk nappal kimenni. Hogy sokan sohasem tudják meg, milyen érzés egy erdőben sétálni. Hogy milyen, amikor a Nap kellemesen melenget, nem pedig fájdalmasan perzsel. Miért tették?! Olyan nehéz lett volna jobban odafigyelniük? Egy kicsit többet tenniük? Ennyire nem érdekelte őket, hogy mi lesz velünk?
Keserűen sóhajtok. Ezt már sohasem tudom meg. Az órámra nézek. Majdnem 6 óra van. Indulhatok. Végigcsinálom szokásos indulás előtti rituálémat: öltözés, táska a vállra, végignézés a szobán, majd lekapcsolom a villanyt és kilépek az ajtón. A sötét alagúton végighaladva a múlton merengek. Majdnem elesek a lépcsőben, annyira lefoglalnak gondolataim. A rozsdás ajtót kinyitva arcon csap a forróság. Teljesen kitárom az ajtót. A fény elvakít, muszáj elfordulnom. Végre megszokja a szemem a világosságot. Ezúttal elkedvetlenít, amit látok. A szemét, a homok, a csupasz domboldal, a romos házak sohasem tűntek még ilyen csúfnak a szememben.
Elkeseredetten látok neki mindennapos rutinomnak. A tegnapi utca felé veszem az irányt. Nem találkozom senkivel sem, egész este folytattam a gyűjtögetést. A hajnal érkezésekor elindulok hazafelé. Önkéntelenül fordulok vissza az ajtóban. Hiába, a sok éves szokást nehéz legyűrni.
Elámulok a látványtól. Sohasem láttam még ilyen gyönyörű napfelkeltét. Az éjszakai ég sötétkékje fokozatosan halványkékbe váltott, majd az ég alján összeolvadt a fehér horizonttal. A Nap első sugarai lassan bearanyozták az ég alját, és a sötét házak között áttörve értek el hozzám.
Melegség önti el a szívemet. Lehet, hogy a régiek miatt nem tapasztalhatom meg azt az életet, amit ők éltek. Viszont a sajátomban is sok gyönyörűség és szépség van. Fölösleges a múlton rágódnom. Hiszen nem tudok rajta változtatni. De a saját életemet úgy alakítom, ahogyan nekem tetszik.
