2012. június 1.

Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo

- Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

Öreg szememet bájos arcára emeltem. A kislány szőke, göndör fürtjei csintalanul omlottak vállára. Fiatal arca pirospozsgás volt, nagy barna szemeivel vidáman fürkészte tekintetemet. Tudtam, hogy kicsoda. Már az első pillanatban felismertem.

- Csakhogy eljöttél értem - szóltam nyugodtan, s remegő kezemet apró tenyerébe helyeztem. - Már azt hittem megfeledkeztél rólam.

Egyenesen a táncparkett közepére vezetett. Aztán megszólalt a zene, s két ráncos kezemet fogva táncolni kezdett a gyermekekre oly  jellemző, bájos módon.

- Senkiről sem felejtkezem el - vékony, csilingelő hangja komoly volt. - Neked most jött el az időd.

Bólintottam. Már régóta vártam az érkezését.

Fáradt voltam, nagyon fáradt. Szerettem volna már pihenni...

Eszembe jutott az életem... Hogy mit és hogyan hibáztam... Az elszalasztott lehetőségek... A kimondatlan kérdések...

Aztán felrémlett előttem a feleségem arca. Az én drága, megboldogult feleségemé. Évekkel korábban eltáncolta az utolsót. Nem hittem, hogy ilyen sokára fogom követni.

De a fiamért és az unokáimért megérte tovább maradnom. Remélem, szép életük lesz...

Révedezésemből a lábamba hatoló fájdalom riasztott fel.

- Bocsánat - szólt ártatlanul kicsi partnerem. - Nem akartam a lábadra lépni.

Meglepődve néztem rá. Ebben a pillanatban egy teljesen átlagos kislánynak tűnt. Hiába, sokféle arcot tud magára ölteni ez a csalafinta lény.

Ám ahogy jobban szemügyre vettem vonásait, egy pillanatra elhalványult a káprázat, s meg láttam valódi arcát: a pusztulás maszkját.

Nem bírtam a látványt. Elfordítottam a fejem és némán megborzongtam. Most először kerített hatalmába az ismeretlentől való félelem.

De tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit...

Fáradt voltam.

Öreg voltam.

Eleget éltem.

Nagyot sóhajtottam, s nyugodtan vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.




A sorozat részei:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése