"[...]
Ám
Sára nem csak az édesanyjának hazudozott évek óta. Iskolatársainak,
tanárainak, barátainak és rokonainak is elferdítette a valóságot, ha úgy
hozta a kedve, vagy az érdeke. Soha senki nem jött rá, hogy a szemébe
hazudik mindenkinek, válogatás nélkül.
Lassan
lépett előre, komótos mozdulatokkal. Az, hogy nap nap után ugyanazt
kellett végigcsinálnia, borzalmasan untatta. Ez volt hazugságainak másik
oka. Egy-két füllentés itt, egy-két ferdítés ott és máris
izgalmasabbnak tűnik az élet.
[...]"
"[...]
- Melyik vonattal jön a barátod? – intett Misi a menetrendet mutató kijelző felé.
-
Hm... A Rigó IC-vel kellene érkeznie... Igen, igen! – ugrott nagyot
örömében a lány. – Meg is van! A 11-es peronra érkezik meg 10 perc
múlva. De jó! – mosolygott Róza boldogan. – Kimegyek elé. Köszi, hogy
elkísértél – fordult társa felé. - További szép napot!
Misi
szólásra nyitotta a száját, de azonmód be is csukta, mintha nem tudná,
mit is akar mondani. Aztán csak bólintott, és varázsolt egy félmosolyt
az arcára.
- Neked is!
Róza hálásan bólintott, ám mikor elfordult és sebes léptekkel az ajtó felé indult volna, Misi elkapta a karját.
- Várj! – kiáltott elkeseredve.
[...]"
"Csend lett, végre elvonult a vihar. A nap újra előbújt és felhevítette a
homokot. Cipő nélkül egy másodperc alatt leégetné a talpamról a bőrt.
Felveszem az atlétát, aztán a nehéz kabátot. A nadrágom mindkét
térdemnél elszakadt a legutóbbi barangolás alkalmával, így két rövid
fáslival körbetekerem a szakadásokat. Átmenetileg megteszi. Aztán
felhúzom a vastag talpú csizmámat, a levágott ujjú kesztyűimet. Végül
begombolom a kabátom és felveszem a fejkendőt. Csak a szemem látszik ki
belőle. [...]"
"- Kisfiam, veled
meg mi történt? A ruhád tiszta csatak és teljesen le vagy főve! – kiáltott
édesanyja, mikor meglátta Pistát. Két arcán rózsák égtek, homlokáról patakokban
folyt a verejték.
- Meghoztam a
kulcsot, édesanya – lihegte színtelen hangon.
Még mindig a
hivatalban történtek jártak az eszében: hosszú, poros folyosók, egy szűk
helyiség tele emberekkel és egy íróasztal a sarokban.
Nem akart ezekre
gondolni, de az élmények lidércnyomásként kísértették. Valami megváltozott, de
nem értette, hogy mi.
„Pistukám” –
visszhangzott a fejében. Miért lett ő hirtelen „Pistukám”? [...]"
"A kislány nevetve,
szökdécselve szalad előre. Krémszínű szoknyáját vígan fodrozza a szél, s
belekap hosszú, barna hajába is. Lépteit a zöld fű kellemesen puhává
varázsolja, ahogy keresztülvág a réten. Már félúton jár a nagy tölgy és
köztünk.
– Csak óvatosan!
Lassíts egy kicsit! – szól aggódva utána a mellettem sétáló nő. Egyszerű
farmert visel egy fehér pólóval. Hosszú, barna haját kék hajgumi fogja össze
tarkóján. Megfontolt és nyugodt természet, látszik a járásán. Szeme melegséget
sugároz, ahogy elnézően a kislány után néz. – Ha nem vigyáz, még a végén baja
esik.
– Ugyan. Még csak
gyerek – védem mosolyogva. – Te is tudod, milyen.
– Pontosan tudom –
sóhajt nagyot. – Ezért is féltem annyira. [...]"
" A lépteim dühösen konganak az üres
folyosón. Csoda, hogy nem szakad le az emelet. Mintha érdekelne is, hogy
mi történik. Csak egy dolog zakatol az agyamban. „Megint átvert!”
Lecsattogok a lépcsőn. Egy takarító ijedten néz utánam. Nem, semmi bajom. Nem kell aggódni. Még éppen nem őrültem meg.
Ez az emelet is üres. Jobb is. Nem kell közönség. Magányos düh, magányos dühöngés. Ez kell most nekem.
Kezem még jobban ökölbe szorul. A százasok lenyomata a bőrömbe vésődik. Legalább nyoma marad a mai napnak.
Pedig
jól indult. Felkelés, készülődés, irány a busz, aztán be a melóhelyre.
Aztán meglátom Őt. A szívem majd kiugrik a helyéről. Most már megállna.
Jobb lenne, ha megállna. [...]"
"Kinyitom. Suhognak a lapok,
peregnek az oldalak. A kezembe simul, kényelmesen elhelyezkedik.
Elégedetten morog, ahogy ujjaimat végigfuttatom a sorok mentén. Lapozok.
Kuncog, mintha csiklandozná. Mindjárt. Mindjárt. Csak még egy kicsit...
Megvan! Kellemes illat árad felém. Közelebb hajolok, orromat a sárgás
lapokhoz érintem. Igen! Ez az a semmivel össze nem téveszthető illat,
ami minden alkalommal átjárja és megnyugtatja lelkem. Egy kicsit hűvös,
mint az erdő egy nyári zápor után, de ott van benne az a telt parafa
illat és az idő porszaga. Varázslatos!
Olvasok, de nem látom a betűket. Azok már az első szó után életre
kelnek. Színes ruhákba öltöznek és táncot járnak egy néma, folyamatosan
változó ritmusra. Élnek. Minden mozdulatukban benne van a lüktetés. [...]"
" - Mama! Apu veszélyes?
- Nem, dehogy is! – válaszolom zavarodottan. - Miért kérded?
- Hát... a Pistike anyukája nem engedi, hogy velem játsszon, mert szerinte apukám veszélyes...
Nagyot nézek. Hogy lehetnek az emberek ennyire korlátoltak? Ennyire
előítéletesek. Bezzeg, ha a férjem Armani öltönyben mászkálna fel-alá,
akkor nem mondanának ilyet!
- Mama! Ha papa tényleg nem veszélyes - folytatja gyermekem -, akkor miért mondta ezt a Pistikének a mamája? [...]"
" Zuhanok.
A szél a hajamba kap és összekócolja. Hófehér felhők vándorolnak lomhán
a mélykék égen. Egy madár rikoltva száll tova. Vajon meglátott?
Becsukom a szemem. Várom a becsapódást. Tudom, hogy fájni fog, ahogy
testem keményen a felszínre zuhan. De nem félek. Biztonságban érzem
magam. Csak egy kicsit. Egy kicsit izgulok. Milyen érzés lesz? Meddig
fog tartani? [...]"
" [...]Amióta elkezdődött a középiskola, mindig
találtak valamit Adriennel kapcsolatban, amibe beleköthettek. Gúnyolták a
viselkedése, a beszédstílusa, a ruhái miatt. Naponta kitaláltak valami új
dolgot. Adrien pedig csak tűrte és tűrte.
Néha úgy érezte, hogy megfullad. Gyakran
nagyon nehéz volt visszafognia magát. De nem akart bajba kerülni. A tanároknak
sem szólt. Minek? Az csak ideiglenes megoldás lenne. Egyébként sem szeretett
árulkodni. [...]"