Szabadság

     - A kenguru a kedvenc állatod? – kérdezte Tibi.

     - Nem – felelte zavarodottan Adrien.

     - Akkor miért öltözöl úgy? – Gúnyos röhögés tört ki a közelben állókból. „Remek! Sikerült kitalálniuk valami újat” – gondolta Adrien elkeseredetten. Végignézett szürke kertésznadrágján. Ez volt a kedvence. De Tibi és a többiek megint kicsúfolták és most már kényelmetlenül érezte magát kertészgatyójában. Amióta elkezdődött a középiskola, mindig találtak valamit Adriennel kapcsolatban, amibe beleköthettek. Gúnyolták a viselkedése, a beszédstílusa, a ruhái miatt. Naponta kitaláltak valami új dolgot. Adrien pedig csak tűrte és tűrte.

     Néha úgy érezte, hogy megfullad. Gyakran nagyon nehéz volt visszafognia magát. De nem akart bajba kerülni. A tanároknak sem szólt. Minek? Az csak ideiglenes megoldás lenne. Egyébként sem szeretett árulkodni.

     Felharsant a csengő éles hangja. Irodalom óra következett. Az osztályfőnök megint késett, bő 10 perccel becsengetés után esett be a terembe. Az óra szokás szerint dögunalmas volt: egy depressziós, antiszociális költő versét elemezték. „Talán jobb lenne, ha süket lennék. Akkor legalább nem hallanám őket. Csak sajnos az a gond, hogy mást sem…” – gondolta Adrien és sóhajtott egyet. „Valójában olyan ez a hely, mint egy kalitka. Csak akkor mehetsz el, ha kiengednek. Mégis… mi értelme van ennek? Az egész olyan céltalannak tűnik. Talán jobb lenne, ha…”

     - …Adrien! – Az osztályfőnök hangja könyörtelenül tépte ki gondolatai közül. – Jobb lenne, ha figyelnél!

     - Öhm... ehhm… elnézést, tanárnő – válaszolt kábultan. A teremben többen rázkódtak a visszafojtott nevetéstől.

     - Akkor légy szíves állj fel és válaszolj arra a kérdésre, hogy mit jelképez szerinted a versben lévő vörös alkonyat.

     - Öhm… a vörös alkonyat az elmúlás könyörtelenségét szimbolizálja. Ahogyan a…

     - Kenguruu – szólt egy halk hang Adrien háta mögött úgy, hogy csak ő hallhassa.

     - … Napot sem lehet megakadályozni abban - folytatta Adrien kipirult arccal –, hogy lenyugodjon, úgy az…

     - Júúúj, „a Napot nem lehet megakadályozni” – súgta valaki gúnyosan Adrien szavait padtársának. Mindketten halkan felnevettek.

     - …elmúlás is szükségszerű és mindenképpen bekövetkező dolog – fejezte be égő arccal.

     - A kenguru tudja! Figyeltetek? – Ezt már mindenki hallotta. Kitört belőlük a gúnyos nevetés, amit eddig kénytelenek voltak visszatartani, Adrien arca pedig még vörösebb lett az elfojtott dühtől és a szégyentől.

     Az osztályfőnökük értetlenül nézett körbe. Fogalma sem volt róla, hogy mi olyan vicces.

     - Ebből elég! Nem értem, hogy min nevettek. Adrien mindent jól mondott.

     - Oookoos kenguruuuu! – gügyögte az egyik fiú, mire a nevetés még hangosabbá vált.

     - Mi ez a kenguruzás?! – a tanárnő most már tényleg dühös volt. Ám kérdése csak még jobban felkorbácsolta az osztály hangulatát. Egyesek már a padból is kiestek a nevetés miatt. Egyetlen ember nem nevetett a diákok közül: Adrien. Így hát az osztályfőnök tehetetlenségében hozzá fordult. – Adrien! Mi ez az egész?

     - Szerintük ebben a ruhámban úgy nézek ki, mint egy kenguru – válaszolta színtelen hangon, s közben önkéntelenül is ökölbe szorult a keze. Néma csend lett a teremben. Még sosem fordult elő, hogy Adrien elmondta volna egy tanárnak, amit az osztálytársai tesznek vele. Ráadásul fogalmuk sem volt róla, hogy mit fog szólni ehhez az osztályfőnökük. A tanárnő döbbenten pislogott. Tetőtől talpig végigmérte Adrient. Szája sarka megrándult, majd kábultan ennyit mondott:

     - Van benne valami… - amint elhagyták száját ezek a szavak, látszott rajta, hogy azonnal megbánta ostobaságát. Hiába mondta szinte suttogva, szavai üvöltésként hatottak a teremben lévő csendben. Döbbent, álmélkodó tekintetek szegeződtek a tanárnőre. Adrien az osztályfőnökére emelte tekintetét. Pillantásában hitetlenkedés és döbbenet elegyedett a düh és felháborodás torz keverékével. A tanárnő szája elé kapta a kezét, mint aki megijedt saját szavaitól – lehet, hogy így is volt -, s igyekezett menteni a menthetőt.

     - Nem… ezt nem… én… - dadogta, de ennél tovább nem jutott, mert az osztályból kirobbant a mindent elsöprő nevetés. A tanterem hirtelen megtelt a harsogó hahotázás hangjaival. Egyesek a szemüket törülgették, mert már a könnyük is kicsordult. S mindennek a gúnyos kacagásnak a középpontjában Adrien állt. Őt nézték. Rajta röhögtek. Adrien arca lángolt a dühtől. Keze elfehéredett, annyira erősen szorította ökölbe. Lábai remegtek az idegességtől. Lesütötte a szemét, hogy legalább látnia ne kelljen őket.

     - Elég… Fejezzétek be! ELÉG LEGYEN! – végre sikerült a tanárnőnek túlordítania az osztályt. Lassan az összes diák lecsillapodott, de szinte mindenki vigyorgott és sokan még mindig rázkódtak a nevetéstől. – Adrien, én… nem úgy értettem… nem ezt… - elhallgatott, mert Adrien elrakta tankönyveit és füzetét a táskájába, majd azt a vállára dobva az ajtó felé indult. A döbbenettől elkerekedett a tanárnő szeme.

     - Te meg mégis hová mész? – kérdezte levegő után kapkodva.

     - El – hangzott a tömör válasz. Hangja higgadt volt, tudta, mit kell tenni.

     - Ezt… ezt meg mégis hogy képzeled? Még nem csengettek ki. Azonnal ülj vissza a helyedre!

     - Nem.

     - A tanárod vagyok! Szót KELL fogadnod! – az utolsó szavakat már szinte ordította.

     - Lehet, hogy papíron a tanárom. De én többé nem tekintem annak. – Már az ajtónál állt, keze a kilincsen volt.

     - EZT NEM TEHETED MEG!!! – ordította magából kikelve az osztályfőnök. Adrien hátrafordult és arcán megkönnyebbült mosollyal mélyen a tanárnő szemébe nézett.

     - Már megtettem.

     Lenyomta a kilincset és a választ meg sem várva kilépett az üres folyosóra. Elsétált a tantermek zárt ajtói mellett és keresztülvágott az aulán. Az iskola ajtaja előtt megtorpant egy pillanatra. Eszébe jutott, hogy ez lógásnak számít, hogy most megszegi az iskola szabályait. Mit fognak szólni a tanárok? Mit fognak szólni a szülei?

     Nem érdekelte. Többé már nem. Arcán újra megjelent a mosoly, szemében különös fény bujkált. Felrántotta az iskola ajtaját és nagy lendülettel kilépett rajta.

     Odakint szikrázóan sütött a nap. Kellemes, lágy tavaszi szellő cirógatta a fák virágzó ágait. Könnyűnek érezte magát. Mintha eddig egy mázsás súlyt cipelt volna, amit most hirtelen levettek a vállairól. A város békés csendje átjárta és megnyugtatta lelkét. Ismerős érzés kúszott szívébe, melyet már hosszú évek óta nem érzett. Valami nedves dolog folyt végig az arcán. Felnézett, de a szikrázóan kék égen nem voltak felhők. Könnyei most már patakokban folytak. Boldogságot érzett, és határtalan megkönnyebbülést.

     - Szabad vagyok! Szabad!


No, felkerült az első novella a blogra. : )
Ezt a kis szösszenetet majd nem egy évvel ezelőtt írtam, az ihlet pedig (szokás szerint XD ) a buszon ülve szállt meg. Egy irodalom óra és pár szünet alatt leírtam a nyers változatot, aztán begépeltem és átdolgoztam. Ez pedig a végeredmény. : )
Hogy tetszett?