Danse Macabre ~ V. tánc Dolente

- Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

Egy kedves arcú, fiatal leány állt előttem vidám, türelmes kifejezéssel az arcán. Szeme lelkesen csillogott, mintha mindig is erre a táncra várt volna.

Automatikusan kinyújtottam a kezem és megfogtam az övét, de közben a hideg futkározott a hátamon. Nem tudtam, hogy hol vagyok vagy hogy hogyan kerültem ide. Az előttem álló lány is teljesen ismeretlen volt számomra, mégis ösztönösen irtóztam a közelségétől.

- Ki vagy te? - kérdeztem félve, miközben észrevétlenül a táncparkettre vezetett és felcsendültek a zene első hangjai.

- Még nem jöttél rá? - nézett fürkészve, miközben lágyan vezetett a zene dallamát követve. Valószínűleg látta a tekintetemben a tanácstalanságot, mert így folytatta: - Jó ember vagy. De egyszer mindenkinek el kell táncolnia ezt a táncot.

- Miről beszélsz? - hangom remegett az idegességtől. Haza akartam jutni, el innen, erről az elátkozott helyről.

Pár másodpercig csendben figyelt, aztán így szólt:

- Segítek emlékezni...

Éles fájdalom hasított a fejembe. Képek villantak fel: egy sötét út, egy autó, aztán egy hatalmas fény, óriási robaj és csattanás, majd az őrjítő fájdalom és végül a sötétség.

Döbbentem néztem partneremre. Még nem fogtam fel teljesen, amit láttam.

- Én... én... meg...?

- Igen - vágott szavamba, mielőtt még kimondhattam volna azt a végzetes, visszafordíthatatlan szót.

- De... Az nem lehet! - kiáltottam kétségbeesve. - Mi lesz a családommal?! A feleségem, a kislányom... Nélkülem mi lesz velük? Hogy fognak boldogulni?! Így is nehezen éltünk meg! Ezt nem teheted velük!!!

- Erről nem én döntök. Egyszer mindenkinek eljön az ideje - nézett keményen a szemembe.

- Kérlek, kegyelmezz! Könyörülj meg rajtam! - rimánkodtam. - Nem hagyhatom őket egyedül! Nekem... Nekem mellettük a helyem!

- Sajnálom - válaszolt színtelen hangon.

Nem tudtam többet szólni. Minden összetört bennem.

Eszembe jutott az összes értékes, kedves emlékem, ami csak hozzájuk, a családomhoz fűzött: ahogyan megismertem a feleségemet, az este, amikor megkértem a kezét, a lágyan rebegett válasza, ami oly boldoggá tett, az első együtt töltött éveink, a kislányunk születése...

Ó, az én drága kislányom! Mennyi mindet el akartam még neki mondani! Mennyi mindent akartam neki tanítani... Ki fogja most megvédeni az ostoba udvarlóktól, akik utána futkosnak? Ki fogja őt az oltárhoz vezetni, ha eljön az ideje? Ki lesz mellette?

Csípni, égni kezdett a szemem, ahogy az én angyalaimra gondoltam. Soha többet nem láthatom a ragyogó mosolyukat, nem hallhatom csilingelő nevetésüket...

A keserűség még erősebben marta szívemet.

Kétségbeesve cikáztak  gondolataim, menekülési lehetőséget keresve. A fájdalomtól hajszolva igyekeztem kitalálni valamit, de a lány érzéketlen hangja megállított:

- Nem menekülhetsz. Fogadd el!

Meggyötörten bámultam partneremre. Ahogy néztem, álcája áttetszővé, halovánnyá vált, s felfedte igazi arcát: a rothadó hús alól előbukkanó sárgás csontokat, a kocsonyás szemeket, a torz vonásokat. Szörnyűséges ábrázat volt ez, mégsem ijesztett meg annyira, mint családom elvesztésének gondolata.

Szemébe néztem könyörület után kutatva, de tekintetének lélektelen sötétje ráébresztett, hogy nincs remény, nincs kegyelem...

Itt és most mindennek vége...

Egy könnycsepp gördült le az arcomon, s lehorgasztott fejjel vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole

Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato

 - Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

Magas, középkorú férfi állt előttem. Szeméből magabiztosság és melegség sugárzott. Régi ismerősként üdvözöltem.

- Természetesen - mosolyogtam, s engedtem, hogy a táncparkettre vezessen.

Amint elhelyezkedtünk, megszólalt a zene, s partnerem lágy irányításával táncolni kezdtem.

- Ez alkalommal végig táncoljuk? - kérdezte színtelen hangon.

- Ne aggódj! - nevettem vidáman. - Most biztosra mentem.

Nem válaszolt. Némán vezetett tovább, miközben kifejezéstelen arcát fürkésztem.

Mindig meglepett, hogy mennyi alakot tud felvenni. Legelőször egy korombeli fiatal fiú képében jelent meg. Aztán egy öregúr kért fel táncolni, majd egy huszonéves férfi.

Eddig egyszer sem sikerült befejeznünk a táncunk. Valaki mindig "megmentett".

Még akkor is, ha nem akartam...

Márpedig én egyszer sem kívántam, hogy megmentsenek. Be akartam fejezni ezt az egész komédiát. Valahányszor felébredtem, szitkot és átkozódást kaptam.

"Csak bajt okozol az embernek!"

Ha ez igaz, miért hoznak folyton vissza?

Csüggedten horgasztottam le a fejem. Nem akartam megint visszamenni. Nem akartam látni az undorodó pillantásaikat, nem akartam hallani a megvető szavaikat.

Itt és most voltam a legboldogabb. Odaát pedig még boldogabb leszek.

- Miért vagy olyan biztos benne? - törte meg a csendet partnerem. Teljesen összezavart a kérdésével, nem értettem, miről beszél. - Miért vagy biztos benne, hogy ezután jobb lesz? - ismételte meg a kérdést értetlenségemet látva.

Tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Nem akartam felfogni a szavai mögött rejlő igazságot.

Egész testemben megremegtem, szédülés fogott el, úgy éreztem, azonnal elájulok. Forgott velem a világ.

A terem hirtelen sötét lett és hideg. Az addig barátságos, lágyan csengő dallam pokoli rekviemmé vált. Mindent megértettem. Két élű fegyverrel játszottam. Mint egy ostoba gyermek, aki nem fogja fel, hogy a kés éles, hiába mondják el neki százszor is.

Magabiztosságom és vidámságom semmivé foszlott.

Ostobaságot követtem el.

Megint...

Könnyes szemmel  néztem partneremre, akiről most először hullott le tökéletes álcája. Első alkalommal láttam meg igazi arcát: félelmetes, torz vonásait, vizenyős, rideg szemeit, rothadó húsát. Az eleven és mozgó borzalmat.

Patakokban folytak könnyeim. Olyan élesen láttam gyávaságom, mint addig még soha. Menekültem, ahelyett, hogy harcoltam és küzdöttem volna. Feladtam minden próbálkozás nélkül...

 ... és már túl késő volt ahhoz, hogy ezen változtassak.

Elkövettem életem legnagyobb hibáját.

Esdeklő szemekkel néztem a rémséges alakra, de az lassan, szigorúan megrázta a fejét.

Minden reményem elszállt... a saját ostobaságom miatt. Ez alkalommal "biztosra" mentem. Esélyt sem adtam magamnak... Egy szemernyi esélyt sem...

Mellkasom megrázkódott, torkomból keserves zokogás tört fel.

- Bocsássatok meg - suttogtam megtörve, s vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole

Nem vagy több...

Ha kínzod, miért
csodálkozol, mikor rád
támad üvöltve?

Ha kínzod, miért
csodálkozol, mikor Ő
végez magával?

Ha kínzod, miért
nem hagyod békén csak egy
nyugalmas percre?

Te többre tartod
magadat egy állatnál?
Csak beképzelt vagy!

Ha mást kínzol NEM
vagy különb egy veszett korcs
dögnél a porban!

Kínzás

Mindenki ismeri, milyen, amikor valakit kifognak maguknak az emberek és saját örömükre piszkálják, kínozzák a kiszemelt "áldozatot."

Persze ezt sokan nem tapasztalták meg a saját bőrükön...

Azok, akik átélték, milyen az emberek gonosz megjegyzéseinek célkeresztjében lenni, tudják, hogy milyen nehéz ezt elviselni. Természetesen nagyban függ az adott személy karakterétől is, hogy hogyan éli meg a dolgot: vannak, akik látszólag egy vállrándítással elintézik a dolgot, másokat tényleg hidegen hagy a tömeg kegyetlen játéka. Ám vannak, akik gyengék... Nem, nem ez a megfelelő szó rá. Vannak, akik érzékenyebbek.

Nekik sokkal nehezebb eltűrni a kegyetlenkedéseket.

Az ilyen személyeknél, ha túl sokáig tart, vagy túl durva a piszkálás módja, az is előfordulhat, hogy öngyilkosságot követnek el.

Hiába próbálják bizonygatni kínzói, hogy igazán nem volt olyan elviselhetetlen és bántó, amit csináltak, nem menekülhetnek el a felelősség elől. Mert igenis nagy szerepük volt abban, hogy az a személy véget vetett a saját életének.

Egy ismerősöm ezt mondta az öngyilkosságra:

"Sajnos ez a kor egyik sajátossága. Főleg a fejlett társadalmakban." 

Én így válaszoltam neki:

"Nem. Ez az emberek egyik sajátossága. Hogy bár beképzelt módon többnek tituláljuk magunkat az állatoknál, mégis képesek vagyunk valakit addig bántani és kínozni, míg az nem lát más kiutat, csak a halált.

Miért jó ez nekik? Olyan szórakoztató látni más szenvedését? Akkor a sajátjuk miért nem olyan szórakoztató?

Álszentek tömege, akik csak csapatban mernek beszélni, de ha egyedül kell kiállniuk valamiért, csak nyüszítenek és hebegnek. Gyáva népség, akik az ember háta mögött szórnak szitkot a másikra, de mikor szemtől szemben állnak, nem mer a szemébe mondani semmit sem, de mint a kígyó, simulékonyan hízeleg és tekereg, csak ne kelljen szembenéznie a másikkal.

Igen, ilyen az emberek természete. A gyávaság az alapköve, s ez sokakat nem is zavar. De csak egy ember kell, aki kiáll a kínzott mellett. Csak egy ember, aki nem a fülét-farkát behúzva hallgatja, míg mások gúnyt űznek egy emberi lényből.

Egyetlen egy ember.

Mert még ha ez az egy ember nem is képes megállítani gonoszkodásokat, akkor is segíthet az "áldozatnak", hogy kitartson. Ha van valaki, aki kitart mellette és támogatja, az mindennél többet jelent."

Természetesen ott van a család. Ez is sokat jelent. De van, akinek nem olyan a kapcsolata a szüleivel, testvéreivel... Ráadásul a család nincs jelen a kegyetlenkedésekkor (amik a kamaszoknál legtöbbször az iskolában történnek).
Ezért szükséges egy személy ebből a környezetből.




Minden bizonnyal lesznek emberek, akiket hidegen hagy, amit írtam. Mások talán nevetni fognak rajta.

De a véleményem az, hogy ha valaki tényleg többre tartja magát egy állatnál, akkor legalább annyit megtesz, hogy kimarad mások piszkálásából.

"Nem teszek olyat mással, ami nekem is fájna."

Próbáljatok meg eszerint viselkedni.

Lelkemnek mélye (vers)

Miért kínzom magam?
Csak nézlek... 
El sem hiszem már neked,
hogy egyszer régen
együtt tettünk annyi mindent...

Még mindig emlékszem,
hogy mi lett,
mikor elmondtam neked...

El se hiszem, hogy mit tett
az Idő.

De ha tehetném
visszaforgatnám.
Mert akkor volt jó mikor még
nem tudtam, hogy mi lakozik itt,
a szívem legmélyén.

Hogy lehet, hogy nem tudtam?
Hogy lehet, hogy nem láttam?

Darabokra törtem a saját szívem...

Mond el, hogy mi az oka?
Mond meg, hogy miért zártam el?
Miért lettem hideg acél?
Miért nem segítettél?

Nem tudom,
hogy történt...
Miért nem láttam előre,
hogy ez lesz a vége?

De ha belém nézel, te is láthatod,
hogyan szenvedek.
Még ha a felszín mást is mutat...
Csak egy álca.

Csak nézz a szívem mélyére
és látni fogod,
hogy ott bizony
sötétség él...

Csak nézz a szívem mélyére
és látni fogod,
hogy nem élek már.
A lelkem üres...

Vigyázz, mert megfertőz
és elemészt...











....segíts!

Tabu

Minden alkotó ember (főleg a kezdők) számára vannak tabuk. Olyan témák, események, alakok, amiket nem szívesen ábrázol. Kívül esik a komfortzónáján.

Többféle oka lehet egy ilyen tabunak: valamilyen múltbeli rossz emlék, ami miatt érzékenyen érinti a dolog, vagy nem mer írni róla, mert valami miatt fél, de az is lehet, hogy egyszerűen nem kedveli az adott dolgot. A lényeg, hogy a tabuval nem szívesen foglalkozik, igyekszek kerülni azt alkotásaiban.

Én magam gyakran látogatom a DeviantArt nevű weboldalt. Ez egy olyan hely, ahová bárki feltöltheti alkotásait (leginkább képekre kell itt gondolni, de találhatsz irodalmi műveket is).

Van több kedvenc művészem is ezen az oldalon. Az egyikük írta a következő tanácsot az egyik "oktatói" alkotásában (rajzokra értve):

"Mindenki gyenge valaminek a rajzolásában. Van akinek, a csendéletek mennek nehezebben, egyeseknek a karakterek, míg másoknak a hátterek. Ahhoz, hogy fejlődhess, olyasmiket is kell rajzolnod, ami gyengébben megy, amit nem kedvelsz.

Kényszerítsd magad, hogy a komfortzónádon kívül alkoss! Egy adott ideig csakis olyasmit rajzolj, ami gyengébben megy és még ha el is keseredsz gyakorlás közben, akkor se add fel! Ne térj vissza a megszokott, kényelmes témáidhoz. Addig ne, amíg be nem fejezted a gyakorlásra kijelölt képedet!

Igen, először nehéz lesz és kellemetlen, de meg fogod látni a végén, hogy mennyit fejlődhetsz ezzel a módszerrel!"

A szöveghez képeket is mellékelt a saját fejlődéséről (a tájképek rajzolását gyakorolta). A különbség az első és utolsó kép között óriási volt...

És ekkor jutott eszembe: igaz-e ez az írásra?

Végül arra jutottam, hogy igen, teljes mértékben alkalmazható az irodalmi alkotások esetében is ez a gyakorlat.

Mindenkinek meg van a maga stílusa és kedvenc műfaja, amiben igazán jót tud alkotni. De ha olyan témában ír az ember, ami kevésbé megy neki, akkor azzal az egész írói stílusát színesebbé és változatosabbá tudja tenni.

Hogy egy érzékletes példával éljek:

Adott egy amatőr művész, aki gyönyörű karaktereket, ruhákat, arckifejezéseket tud rajzolni, de a hátterek megalkotásával már gondban van. Így aztán igyekszik minél egyszerűbb háttereket rajzolni (ha egyáltalán rajzol valamit a háttérbe), hogy ne rontsa az összképet.

Aztán végre ráveszi magát, gyakorol, megállás nélkül csakis háttereket rajzol, s végül ennek eredményeként, a karakterek mögé olyan háttereket tud rajzolni, melyek még jobban kiemelik az karakterek szépségét és rásegítenek a képi hatásra.

Én magam most tervezem beiktatni ezt a gyakorlást. Azt már most megtapasztaltam, hogy igaz a mondás, miszerint "minden kezdet nehéz." Borzasztóan megerőltető átállni egy - most még - kényelmetlen stílusra és témára. Minden szót szinte erőszakkal kell kihúznom magamból. Néha legszívesebben a kukába dobnám az egészet...

De nem adom fel, mert remélem, hogy sikerül fejlődnöm ezzel a módszerrel, s így közelebb juthatok ahhoz, hogy igazi íróvá váljak.