- Hová, hová, szombat reggel? – kérdezte mosolyogva Misi.
- A párom elé megyek az állomásra – felelt Róza csillogó szemekkel. Megvan már 4 hete is, hogy utoljára látta kedvesét, s most igencsak elfogta az izgalom a közelgő találkozás gondolatától. – És te merre mégy?
- Nem fogod elhinni – szólt nevetve a fiú -, de én is az állomásra megyek. Meg akarom venni a havi bérletemet. Veled tarthatok?
- Ezt kérdezned sem kell, Misi! – nevetett a lány csilingelő hangon. – Legalább lesz társaságom, amíg várok.
Valójában, Róza szívesebben maradt volna egyedül párja emlékképével és lázas képzeletével, de nem akarta megbántani csoporttársát. Egy szakra jártak az egyetemen és igen jó barátságot kötöttek az elmúlt 2 félév alatt.
"Nem baj. Nem sokára úgyis teljesen kettesben leszünk" – S egészen belepirult a gondolatba, hogy újra megölelheti rég nem látott kedvesét.
A beszélgetésük a szokásos mederben folyt: iskola, tanárok, csoporttársak, diákmunka, kollégiumi történetek, kisebb pletykák.
Kiderült, hogy Misi is szeretne részt venni egyetemi projektekben, kutatásokban, akárcsak Róza. Felajánlotta a lánynak, hogy – mivel úgyis jól tudnak csapatban dolgozni – próbáljanak meg ugyanoda jelentkezni. A lány támogatta az ötletet, sőt már utána is nézett pár lehetőségnek.
Erről és hasonló témákról beszéltek, s szinte észre sem vették, mikor megérkeztek az céljukhoz.
- Melyik vonattal jön a barátod? – intett Misi a menetrendet mutató kijelző felé.
- Hm... A Rigó IC-vel kellene érkeznie... Igen, igen! – ugrott nagyot örömében a lány. – Meg is van! A 11-es peronra érkezik meg 10 perc múlva. De jó! – mosolygott Róza boldogan. – Kimegyek elé. Köszi, hogy elkísértél – fordult társa felé. - További szép napot!
Misi szólásra nyitotta a száját, de azonmód be is csukta, mintha nem tudná, mit is akar mondani. Aztán csak bólintott, és varázsolt egy félmosolyt az arcára.
- Neked is!
Róza hálásan bólintott, ám mikor elfordult és sebes léptekkel az ajtó felé indult volna, Misi elkapta a karját.
- Várj! – kiáltott elkeseredve.
A lány meglepődve fordult vissza. Nem értette, miért tartja vissza barátja. Kérdőn nézett rá, várva a magyarázatot.
- Ne menj! – szólt halkan Misi. - Kérlek!
- De... Miért? – A lány zavara egyre csak nőtt.
- Róza! – nézett a fiú elszántan a szemébe. – Én szeretlek Téged!
Róza arcából kifutott a vér, majd mentem vissza is tolult oda. Érezte, hogy szédül. A fiú szavai visszhangzottak a fejében. Szemei elkerekedtek, ajkai szétnyíltak a csodálkozástól.
Misi még mindig fogta a karját. Talán félt, hogy ha elengedi, menten elszalad tőle a lány. Meglehet, hogy így történt volna.
A lány lassan találta meg a hangját, kiszáradt torka csak rontott a helyzeten. Végül megrázta a fejét.
- Ne légy bolond – szólt halkan. - Nekem már van egy kedvesem, akit szeretek.
- Nem tehetek róla! – fakadt ki szenvedélyesen a fiú, s közelebb lépett a lányhoz. – Egyszerűen csak megtörtént! ...Beléd szerettem – lehelte finoman. – És ezen mit sem változtat, hogy már van valakid.
- Sajnálom, Misi – fordította el a fejét Róza.
Nem szerette, hogy fájdalmat kell okoznia egy jó barátjának, de nem tehetett mást. Szerette a párját, és senkiért sem hagyta volna el.
Ám a fiú most már nem hátrált meg.
Közelebb húzta magához Rózát, és az állánál fogva gyengéden maga felé fordította fejét.
- Annyira szeretlek. Csodálatos lány vagy! – búgta lágy hangon. - Jobbat érdemelsz, mint ez az akárki, aki folyton távol van tőled.
Kellemetlen érzés fogta el Rózát a fiú közelségétől, utolsó mondata pedig felébresztette addig szunnyadó haragját.
- Mégis hogy mersz ilyet mondani róla?! – sziszegte dühödten. – Hiszen nem is ismered!
Közben megpróbálta eltolni magától, de Misi erősen fogta a derekát.
- Nem kell ahhoz ismernem. Elég csak látnom, ahogy szenvedsz a hiányától nap, mint nap! Hah, azt hiszed, nem látszik? – kérdezte gúnyosan a lány meglepett tekintete láttán. – Csak rád kell nézni: sóhajtozol, bambulsz, leszegett fejjel jársz és a fájdalom fel-felvillan a szemedben. Nem bírom már ezt tovább nézni – hangján érződött az elkeseredettség. – Neked olyasvalaki jár, aki minden nap melletted van, és mindig vigyáz rád!
- Például te?! – kérdezte indulatosan a lány.
Misi elpirult és lesütötte szemét.
- Igen – suttogta halkan.
Róza hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Értsd meg végre: engem nem érdekel, hogy nincs minden nap mellettem! – magyarázta szenvedélyesen a lány. - Igen, hiányzik. De mégis hogyan ne hiányozna, mikor teljes szívemből szeretem! Épp ezért nem számít a távolság. Mert egyszer úgyis révbe érünk, és akkor minden nap együtt lehetünk. Addig pedig kitartok, bármilyen ritkán is találkozzunk!
A lány szeméből sugárzó határozottság teljesen sokkolta Misit. Nem tudott többet ellenkezni. Megértette: nincs esélye az ismeretlen fiúval szemben.
Nem azért, mert jobb lenne nála.
Azért, mert Róza szereti őt. Csakis őt.
Érezte, hogy hatalmas hibát követett el, és rettegett, hogy mi fog történni ezután. Némán fohászkodott az égiekhez, hogy segítsenek rendbe hozni, amit elrontott...
Végül nagyot sóhajtva elengedte a lányt.
Egyikük sem szólt egy szót sem.
Róza még mondani akart valamit. Valamit, amivel enyhíthetné barátja kínját, hiszen nem akart neki fájdalmat okozni. Ám rá kellett jönnie, hogy nem tud segíteni.
Némán elfordult és kisétált a peronra, maga mögött hagyva az összetört fiút.
A vonatnak 4 perc múlva kellett befutnia. Miközben a látóhatárt kémlelte, igyekezett rendbe szedni szétzilált gondolatait.
Biztos volt benne, hogy kedvese karjai közt azonnal meg fog nyugodni és ez az egész jelenet csupán rossz álomnak fog tűnni.
Azt még nem tudta, hogy hogyan közölje párjával az imént történteket, de úgy érezte, hogy ezzel még ráér. Először magában kell helyre tennie a dolgokat.
El fogja neki mondani, ez eltökélt szándéka volt. Sokkal nagyobb bajt okozhat, ha eltitkolja előle. Kapcsolatukat egyébként is az őszinteségre építették. Párja is mesélt neki arról a lányról, aki próbálkozott nála. Nem volt kellemes hallania róla. Féltékenysége is egyből feléledt, de tudta jól, hogy megbízhat szerelmében...
- Vonat érkezik a 11-es peronra! A sínek mellett kérem, vigyázzanak! – szakította félbe gondolatait a hangosbemondó monoton hangja.
A vonat feltűnt a látóhatáron, és lassan gördült be az állomásra.
Róza érezte, ahogy az izgalom fokozatosan átveszi az előbbi idegesség helyét. Édes emlékképek tűntek fel lelki szemei előtt. Arcát pír öntötte el, ahogy kedvese ölelésére és csókjaira gondolt. A türelmetlenség boldog öröme áradt szét testében.
A szerelvények csikorogva megálltak, a kalauz leugrott a vonatról és sorra kinyitotta az ajtókat. Kabátos, útitáskás emberek szálltak le sietve a vonatról. Volt, aki csak egy egyszerű aktatáskát tartott a kezében, mások hatalmas bőröndöket emeltek le a kocsikról.
Róza izgatottan pásztázta a leszállók tömegét, keresve a számára oly kedves alakot. Lábujjhegyre állt, a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson az emberek feje fölött. Ám hiába kereste, nem látta meg szerelmét.
Tétovázva elindult balra, végigszaladt a vonat mellett - mindhiába. Gyorsan visszafordult és elfutott a másik irányba is, de ott sem találta.
Közben a felszállók felküszködték magukat a vonatra nehéz csomagjaikkal.
A kalauz kérdőn nézett Rózára.
- Egy picit tudna még várni? – nézett rá esdeklőn a lány. – Akire várok, még nem szállt le...
A kalauz kétkedve nézett rá, de azért gyorsan végignézte a kocsikat.
Nem volt több leszálló utas.
Nagyot szólt a kalauz sípja, majd ő maga is felugrott a vonatra, s a gép sziszegve, nagyot fújva indult meg.
Róza egyedül maradt a lassan kiürülő peronon.
Értetlenül nézett a távozó vonat után.
"Hol van?"
"Miért nem jött el?"
Szívét aggodalom mardosta.
Gyorsan előkapta mobilját és már meg is találta kedvese számát, mikor meghallott egy ismerős hangot a háta mögül.
- Nem fog eljönni – szólt Misi bűnbánó hangon.
Róza szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
- Ezt mégis honnan...?
- Nem fog eljönni – vágott a szavába, majd szemlesütve folytatta. - Gondoskodtam róla...
Forgott a lánnyal a világ. Végtagjai remegtek, tüdejébe nem jutott elég levegő. Torka teljesen kiszáradt a jeges rémülettől.
- Mit tettél? – hangja egészen elhalkult.
- Küldtem neki egy üzenetet... a nevedben – Misi még mindig nem mert Róza szemébe nézni.
- De... hogyan?
- Interneten... Megszereztem a jelszavad... Ma reggel írtam neki... Ő pedig válaszolt rá...
- Úr Isten! – suttogta halálra váltan a lány. – Mit írtál neki?
Misi elhúzta a száját és fejét még lejjebb sunyta.
- Mit írtál?! – kiáltotta Róza elszörnyedve.
- Azt, hogy... már nem szereted... mást szeretsz... meg hogy eleged van abból, hogy sosincs melletted... és hogy mindig egyedül vagy... ezért ne is jöjjön el hozzád ma, mert teljesen felesleges... és hogy... szakítani akarsz vele...
Az utolsó szavakat már épp, hogy csak suttogta szégyenében.
Róza teljesen megszédült. Csillagokat látott, érezte, hogy az ájulás határán van. A szívébe hasogató fájdalom hatolt. Könnycseppek gördültek le mindkét orcáján.
- Hogy tehetted? – suttogta könnyezve. - Hogy merted? ...Van fogalmad róla, hogy mit csináltál?! – üvöltötte sikítva. – Takarodj! Soha többé nem akarlak látni! Tűnj el innen! MOST!
Misi mentegetőzni akart, hogy szereti, és ezért tette. Mert magának akarta... és még most is akarja...
De ahogy felnézett, és meglátta Róza arcán a fájdalmat és a kínt, rájött, hogy mindent elrontott. Nem csak saját magát fosztotta meg az esélytől, hogy valaha elnyerje szerelme szívét, de Rózának is hatalmas fájdalmat okozott. Ezzel együtt pedig elveszítette az egyik legkedvesebb barátját is.
A lány szemében mérhetetlen haragot és gyűlöletet látott. Mérhetetlen haragot és gyűlöletet, mely mind ellene irányult.
Összetörten és megsemmisülten hagyta magára Rózát.
Közben a lány kétségbeesetten megnyomta a hívás gombját.
Egy csöngés...
"Könyörgök, vedd fel!"
Két csöngés...
"Kérlek! Vedd fel!"
Három csöngés...
"Istenem, segíts! Könyörgök, segíts!" A könnyek már patakokban hulltak szeméből.
Négy csöngés...
Érezte, ahogy a kétségbeesés úrrá lesz rajta. "Mi lesz, ha nem veszi fel? Istenem, ha nem tudok vele beszélni... Ha nem tudom neki megmagyarázni..."
Pí-pí-pí-pí-pí...
A telefon bontotta a vonalat.
Nem vette fel.
Róza összetörten esett térdre, telefonja kicsúszott kezéből és tompán koppanva ért földet. Csak bámult maga elé és nem értett semmit sem. Nem volt képes felfogni ezt a mérhetetlen kínt.
Hogyan érhet egy borzalmas félreértéssel így véget? Egy álnok, aljas, önző ember ármánykodása hogyan vethetett véget a boldogságának?
Csak zokogott, zokogott némán, könnyei megállíthatatlanul törtek elő szemeiből. Szívét a kétségbeesés és a fájdalom tépte darabokra.
A sírástól semmit sem látott maga körül. Tompán, valahol a tudata mélyén érzékelte, hogy lassan megtelik emberekkel a peron. Mintha valaki meg is kérdezte volna, hogy minden rendben van-e, de nem tudott válaszolni.
Közben újabb vonat futott be az állomásra. Az utasoknak sietniük kellett a felszállással, így Rózával sem törődtek többet. A peron lassan megint kezdett elnéptelenedni. Ám a lány nem mozdult.
Határozott, sietős léptek zaja ütötte meg a fülét. Ismerősen csengett számára ez a zaj. Lassan a hang irányába fordította a fejét.
Szíve kihagyott egy ütemet, mikor meglátta, hogy ki közeledik felé.
A szerelme volt az, az egyetlen, akit valaha is szeretett. Akiről kétségbeesésében már azt hitte, sohasem látja többé.
- Róza! – ölelte át a fiú. – Édes Rózám, édes kedves Rózám.
- Kedvesem! – suttogta sírva a lány. - Nem én voltam! Nem én írtam! Ellopta! Hazudott! Nem én voltam! Nem én! – hadarta zokogva. – Szeretlek! Szeretlek! Csakis Téged, senki mást!
- Tudom, szerelmem, tudom! Egy szavát sem hittem el annak, amit ma reggel kaptam! Én is szeretlek, kedvesem – s még szorosabban ölelte a lányt.
Sokáig maradtak így, egymás karjaiban. Az utasok nem értették, mi bajuk lehet. De nem is érthette ezt más, csak ők. Az a kétségbeesés és fájdalom, amit azon a napon átéltek, leírhatatlan volt.
Ám annál nagyobb volt az örömük, mikor végre ismét egymás karjai közt lehettek.
