Erejke

- „Hová lettek a családi ereklyék” ? - morfondíroz fel-alá járkálva Mama. – Pedig emlékszem, hogy ide tettem a komódba... vagy a ruhásszekrény aljába? Drága szép Istenem, csak tudnám hová tettem!

- Mik azok az erejkék? – kérdezi az eddig békésen ücsörgő Csöppség.

- Azt úgy mondjuk, hogy ereklyék, édesem – fordul felé Mama. – Az ereklyék pedig olyan tárgyak, amik a családunkhoz tartoznak, és sok emlék fűződik hozzájuk.

- Ó! – csillan fel Csöppség szeme, s lábával lendületesen kalimpálni kezd. - Hogy néz ki egy ilyen erejke?

- Sokféle lehet – magyarázza Mama. - Vannak szobrok, vázák, talizmánok, ékszerek; a miénk egy album, amiben a családunkról készült fényképek vannak.

- Olyat már láttam! Olyat már láttam! – rikoltja Csöppség. – A Petyi mutatta. Benne volt a Petyi, meg a húga, meg sok régi néni és bácsi.

- Látod édesem – mosolyog kedvesen Mama -, a mi ereklyénk is ilyen. Csak nekünk sokkal, de sokkal több kép van benne, mint Petiéknek.

- Sokkal? – kérdezi Csöppség, s homlok ráncolva igyekszik elképzelni, hogy mégis mennyi lehet az a sok.

- Igen, kicsim, sokkal.

- Olyan sok, mint az alma a nagyfán?

- Még attól is több!

- Hű! Akkor keressük meg! – lelkesen felpattan helyéről és csípőre teszi apró kezeit.

- Jó ötlet – mosolyog elnézően Mama, hiszen eddig is a családi ereklyét kereste. – Te nézd át a nagy ruhásszekrényt, én pedig átkutatom a komódot.

Csöppség akkorát bólint izgalmában, hogy göndör fürtjei mind a szemébe hullnak. Gyorsan hátrasöpri őket, s már szalad is a hatalmas szekrényhez. Nagy erőlködések árán kinyitja a nehéz ajtókat és teljesen eltűnik a bútordarabban.

Mama közben alaposan átvizsgálja a komód minden fiókját. Szépen halad fentről lefelé, s mindent kipakol a padlóra, amit csak talál: fél pár zoknit, régi, befizetett csekket, megsárgult újságokat, leszakadt gombok hadát, mindenféle iratot. De a családi ereklye nincs köztük.

- Nincs benne – szól lefelé görbülő szájjal Csöppség.

- Én sem találom a komódban. De ne aggódj! Biztos, hogy itt van valahol. Keressük tovább, rendben?

Csöppség arcán ismét felragyog a mosolya, nagyot bólint, és négykézláb járja körbe a szobát, benézve minden bútor alá. Mama sem tétlenkedik: a nagy üveges szekrényt veszi szemügyre, s alaposan átnézi kívül-belül.

Ám egyikük sem jár sikerrel. Most már biztos, hogy nincs a nappaliban az ereklye. De nem búsulnak. Szaladnak át a következő szobába, s kutatnak, keresnek, minden zugba benéznek.
Átnézik a nagy könyvespolcot, a papa ruhásszekrényét, Csöppség mesekönyves polcát, a szekrények tetejét. Sok mindent találnak: rég elveszett papír fecniket, Ruri macit, hajtűket, tollakat, ceruzákat. De az ereklye csak nem akar előbújni.

De azért ők csak keresik tovább és tovább fáradhatatlanul, s olyannyira belemerülnek munkájukba, hogy bizony észre sem veszik, mikor Papa belép az ajtón.

- Hát ti mit csináltok? – néz végig a kipirult arcú pároson.

- Erejkét keresünk! – kiálltja lelkesen Csöppség.

- Hogy micsodát?

- A családi ereklyénket – magyarázza Mama. – Azt a régi, bőrkötéses fotóalbumot, amiben még a dédnagyanyámról is van kép.

- Csak nem ezt itt? – kérdi Papa, s táskájából előhúz egy nagy, kopott albumot.

- A családi ereklye! – csapja össze tenyerét Mama. -  Hogy került hozzád?

- Hű, de szép! – ámuldozik Csöppség.

- Tegnap este találtam a komód alján – válaszolja Papa. - Aztán eltettem a táskámba, gondoltam, majd ma a vonaton átlapozgatom, úgyis lesz rá elég időm.

- Mi meg egész nap ezt kerestük! – szól nevetve Mama.

- Megnézhetem? Szabad? – huzigálja Papa kabátját Csöppség.

- Tudod mit? Nézzük meg együtt – ajánlja Mama, s az albummal a kezében leül a kanapéra. Csöppség ügyesen felmászik mellé, s szorosan hozzá simulva, mohó kíváncsisággal nézi a régi képeket. Ámulva figyeli a sok ismeretlen nénit és bácsit, akik Mama szerint mind dédnagymama, dédnagypapa, nagybácsi, nagynéni, s még ki tudja miféle rokon.

Sokáig nézegetik kettesben a képeket. Ám Csöppséget végül legyőzi a kimerültség. Szemei elnehezülnek és lassan lecsukódnak. Még egy utolsó pislantás, s az álom végleg elnyomja. Mama gyengéden a karjába veszi, lefekteti az ágyába, aztán szépen betakarja, s jó éjt puszit ad a homlokára.
Az album a vitrines szekrény legelőkelőbb helyére kerül, egy szépen hímzett kendőre, díszeként az egész szobának. A képek szereplői pedig békésen pihenhetnek, hiszen „szellemképüket az utódok őrzik.”

(Az történet elején és végén szereplő idézetek Kálnoky László A kegyelet oltárán című verséből származnak. Az idézetekre kattintva elolvashatjátok a verset.)