A hazug - 1. Unalom

A hazug

  1. Unalom

 - Sára! Merre jártál? – bukkant fel az előszobában édesanyja türelmetlenül. – Már több mint három órája haza kellett volna érned!

 - Bocsánat, anya, a késésért! – szólt bűntudatosan a tizenhét éves lány. - A könyvtárban voltam tanulni és kivenni pár könyvet.

 - Miért nem szóltál telefonon, hogy késni fogsz?

 - Lemerült a telefonom – halászta elő zsebéből használhatatlan mobilját Sára.

 - Jaj, édesem, legközelebb ügyelj jobban a dolgaidra! Majdnem halálra aggódtam magam! – sóhajtott nagyot édesanyja. – Pakold el a holmidat és öltözz át. Mindjárt kész a vacsora.

 Sára mozdulatlanul nézte, ahogy anyja visszamegy a konyhába. Megint hazudott. Valójában egy vadidegen sráccal töltötte a délutánt, aki csak úgy leszólította az utcán. Meghívta egy fagyira és jót beszélgettek. A számát végül nem kérte el a fiú, de egyébként sem adta volna meg az igazit. Mondott volna egy nem létező telefonszámot és mosolyogva azzal búcsúzott volna, hogy várja a hívását.

 Nem ez volt az első eset, hogy Sára gondolkodás nélkül hazudott az édesanyjának. Az igazság az, hogy a szokásává vált. Sok-sok évvel ezelőtt jött rá, hogy gyakran egyszerűbb, ha a valóság helyett kitalál egy könnyen elfogadható, de nem ellenőrizhető hazugságot. Természetesen volt, amikor rizikósabb helyzetbe került és merészebbet kellett füllentenie, de eddig még sohasem bukott le.

 Ám Sára nem csak az édesanyjának hazudozott évek óta. Iskolatársainak, tanárainak, barátainak és rokonainak is elferdítette a valóságot, ha úgy hozta a kedve, vagy az érdeke. Soha senki nem jött rá, hogy a szemébe hazudik mindenkinek, válogatás nélkül.

 Lassan lépett előre, komótos mozdulatokkal. Az, hogy nap nap után ugyanazt kellett végigcsinálnia, borzalmasan untatta. Ez volt hazugságainak másik oka. Egy-két füllentés itt, egy-két ferdítés ott és máris izgalmasabbnak tűnik az élet.

 Felsétált az emeletre és becsukta maga mögött az ajtót. Baloldalon, a távolabbi sarokban az íróasztala állt. Rajta katonás rend és tisztaság uralkodott. Az íróasztal mellett, a Sárához közelebbi sarokban állt a ruhásszekrény. Jobbra az ágy helyezkedett el, mellette egy kis éjjeliszekrény lámpával. A falakon nem voltak képek vagy poszterek. A faparkettát borító szőnyeg színe is visszafogott, szolid volt. Alapvetően az egész szoba a tisztaság és fegyelem érzését keltette a látogatóban.

 Sára utálta a szobáját. Az édesanyja ízlését tükrözte, nem a sajátját. Igaz, sohasem kérdezte meg tőle, hogy kirakhat-e képeket vagy, hogy átrendezheti-e a bútorokat. De tudta, hogy fölösleges lenne ilyet tennie, hiszen biztos volt benne, hogy a válasz "nem" lenne.

 A szobáján kívül bőven akadt még más is, amit utált. Például a nevét. A szánalmas, egyszerű, lehangoló nevét. De haját sem szerette. "Mégis ki visel mostanság ilyen undorító bubifrizurát?" – szokta kérdezni magától elszörnyedve.

 Ám sohasem beszélt édesanyjának ezekről az érzéseiről. Kicsi volt még, mikor megtanulta, hogy ha őszintén beszél a gondolatairól, akkor csak elutasításban és szidásban lesz része. Ezért soha többet nem panaszkodott és nem kért semmit sem.

 Lassan az asztalához lépett és ledobta a táskáját. Kihúzta a legfelső fiókot. Kotorászott kicsit, majd egy vastag spirálfüzetet húzott elő. Látszott rajta, hogy sokat használják. A borítója összerongyolódott, a lapjai szamárfülesek voltak. Az egyszerű, kék füzeten a következő cím állt: "Jegyzetek". Bár ez az egyszerű név nem sejtette, de belül Sára kitalált történetei lapultak. Ez volt az egyetlen dolog, amiben örömét lelte. Képzelete segítségével csodálatos dolgokat élt át. Sokkal csodálatosabbakat, mint életében. Hazugságainak hasznát vette történeteiben és fordítva: fantáziájának hála tudott ilyen mesterien hazudni.

 De mindennek volt hátulütője is. Valódi barátai sohasem voltak. Senki sem ismerete őt igazán. Saját maga alkotta fal választotta el a többi embertől. Egy fal, ami a hazugságaiból épült. Már olyan régóta volt élete része az igazság elferdítése, hogy úgy érezte, ha akarna, sem tudna már igazat mondani.

 - Sára! – hallotta meg édesanyja kiáltását a földszintről. - Kész a vacsora! Gyere!

 Lassan felállt az asztalától és ledobálta az ágyára ruháit. Felvette az otthoni szerelését és még egy utolsó pillantást vetett a füzetére, mintha azon gondolkodna, hogy biztonságban lesz-e, míg távol van. Pár másodperces tétovázás után az ajtóhoz lépett és lement a konyhába vacsorázni.

***

 Besötétedett, mire Sára minden teendőjével végzett és megfürdött. Bágyadtan nézett ébresztőórájára. A piros számok szerint két perc múlva lesz tíz óra. Tudta, hogy ha nem fekszik le aludni, fáradt lesz másnap. Az asztalán heverő kék füzetre pillantott.

 "Ma még ki sem nyitottam."

 Lassan kihúzta a székét és leült. Kinyitotta az első oldalon, majd óvatosan lapozni kezdett, szemével átfutva minden oldalt.

 "Nem sokára vége" – gondolta egykedvűen. – "Kicsit sajnálom, de egyszer mindennek véget kell érnie." – Felnézett az asztali lámpa fényébe. – "Vajon miről fogok írni ezután?"

 Az utolsó írott oldalhoz lapozott és elolvasta tartalmát, hogy felvegye a történet fonalát. Kedvenc ceruzáját kezébe véve egy pillanatra megállt a papír felett, majd hevesen körmölni kezdett, ahogy képzelete szárnyra kapott.

 Nem vette észre, hogy hogyan repülnek el a percek, majd az órák. Mire észbe kapott, bőven elmúlt éjfél, sőt, már éjjel két óra felé járt az idő. Megdörzsölte fáradt szemeit, majd füzetét besüllyesztette az asztal fiókjába és a villanyt leoltva elnyúlt kényelmes ágyán.

 Mire elhelyezkedett, már álomba is zuhant.