2012. március 31.

Csak egy gondolat

Légy vak, hogy ne lásd a világ undorító fekélyeit.

Légy süket, hogy ne halld a világ keserű zaját.

De mindenekfelett légy néma, hogy ne bánts másokat.

2012. március 21.

Over One Thousand

Bizony, bizony. Nagy esemény következett be! A Rock'e'Stein túl van az 1000. megtekintésen! Január közepén indult és büszkén jelenthetem, hogy március közepére már ezren felül volt a blog.


Ezúton is köszönöm Nektek, hogy megnézitek és olvassátok a Rock'e'Steint!


Ebben a bejegyzésben néhány érdekes és talán meglepő információt fogtok kapni az olvasókról, vagyis rólatok. No nem kell megijedni, senkinek sem tudom a címét, vagy a nevét, de azt igen, hogy melyik országból hányan tekintették meg, milyen böngészővel és operációs rendszerrel a blogot.

Szóval öveket becsatolni, mert "világ körüli túra" következik!
Vágjunk is bele a lecsóba!

Először következzenek az általános adatok:

  • a blog 2012. január 10-én nyitotta meg kapuit,
  • ezzel együtt eddig 21 bejegyzés került ki az oldalra,
  • jelen pillanatban a nézettségi mutató összesen 1 114 megtekintés jelez,
  • januárban 317-et, februárban 265-öt, márciusban pedig ezidáig 532-t.


Vajon melyik bejegyzést néztétek meg a legtöbben? Következzen a Top3 bejegyzés:

  1. KONY 2012 - Első helyen végzett a Joseph Kony bűntetteiről szóló bejegyzés. Ennek különösen örülök, ugyanis ez egyike azoknak a posztoknak, amik nem egy alkotásomról szólnak, hanem egy igen komoly és elszomorító, valóságos dologról.
  2. Tükör suli - Bevezetés és 1. rész - Másodikként futott be iskolám varázslatos verziója. ; )
  3. Szabadság - Harmadik helyezett lett ez a történet, mely az első, ténylegesen befejezett művem volt.


Nézzük, milyen keresési kulcsszavakkal találtak el egyesek az oldalra:

  • kony 2012, kony, joseph kony, kony 2012 invisible children  - Örülök, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket ez iránt a téma iránt. Remélem sokaknak sikerült kicsit felnyitnom a szemét.
  • tükörsuli - Úgy tűnik, ez a kis szösszenet is megfogott benneteket. : )
  • rockestein, www.rockestein.blog - Haladás számomra, hogy valakik fejből is tudják a blog nevét. : D
És végül, de nem utolsó sorban a gyöngyszem; egyetlen egy illető a következő keresési kulcsszóval jutott el az oldalra:

  • anyucit aludva sex videok - no comment -.-"


A webhelyeket tekintve legtöbben a Facebook és a Google segítségével jutottatok el hozzám. Ám sokan tévedtek ide a MassEffect.hu fórumáról és az AnimeAddicts.hu-ról is.



Ez a térkép mutatja, hogy mely országokból tekintették meg a Rock'e'Steint. Mint látható, lassan átmegy a blog "nemzetközibe".   ; )
Külön köszönet a határon túli magyaroknak, hogy megtalálták a blogot és hogy azóta is visszajárnak. De inkább beszéljenek a számok:

Magyarország
940
Oroszországi Föderáció
48
Egyesült Államok
30
Svédország
12
Szerbia
10
Ukrajna
9
Németország
8
Románia
5
Svájc
3
Dánia
2

Meg kell jegyeznem, hogy én személy szerint az Oroszországi Föderáción mosolyogtam egy jót. Eleddig nem tudtam, hogy Oroszországot így is szokták nevezni. : )



Ennyit a száraz statisztikáról. Azoknak, akik kitartóan elolvasták az egész bejegyzést (vagy csak lazán az aljához ugrottak) megsúgom, hogy készülőben van egy, az oldallal kapcsolatos meglepetés a számotokra.

Sajnos mostanság megszaporodtak a tennivalóim, de igyekszem mihamarabb befejezni és átadni nektek a kis ajándékomat.


Addig is minden jót és vigyázzatok magatokra! : )

Ui.: Eddig (facebookos kommenteket nem számítva) nagyon kevés (össz-vissz 3) megjegyzés érkezett tőletek. Ezúton szeretnélek megkérni rá titeket, hogyha bármilyen gondolatotok, véleményetek, kritikátok van az oldallal vagy a műveimmel kapcsolatban, ne habozzatok leírni és elküldeni.
Szívesen veszek bármilyen visszajelzést, tanácsot, ötletet.

Egy gyilkos születése


Rose kezében remegett a fegyver. A könnyek elhomályosították látását, zihálva szedte a levegőt.
- Mire vársz, angyalom? – vihogott eszelősen Sam. – Tudod a szabályt: vagy te az egyiket, vagy én mindkettőt.
Rose kétségbeesetten rázta meg fejét. Mégis hogyan választhatna az apja és az anyja között? De ha nem dönt, mindketten meghalnak. Ezt nem engedheti!
A könnyek patakokban folytak a szeméből, mellkasából szaggatott nyöszörgés tört fel.
- Tik-tak, tik-tak, kicsi lány. Lassan lejár az időd.
Valóban fogytán volt az ideje. Mégsem tudott választani. Minél jobban kereste a kiutat, minél kétségbeesettebben gondolkodott a megoldáson, annál jobban eluralkodott rajta az őrület.
Aztán hirtelen megszűnt a remegés. Gondolatai nyugodttá váltak, könnyei elapadtak. Agya abbahagyta lázas munkáját. Az őrület hullámai visszahúzódtak, s lassan apjára emelte a pisztolyt.
„Ne!”
Ezzel a néma, egész elméjét betöltő sikollyal tűnt el örökre a kedves és életvidám Rose. Meghúzta a ravaszt és egy halálosan pontos lövést küldött az édesapja szeme közé.
- Gyönyörű! – kiáltott fel Sam, s elégedetten megtapsolta a jelenetet. Nem lehetett tudni, hogy szavait a gyilkosságra, vagy a lányra értette-e. – Tudtam, hogy nem fogsz csalódást okozni, drágám!
Arcán ördögi vigyorral indult el felé. Ám amikor Rose ráemelte tekintetét, ereiben megfagyott a vér, s döbbenten torpant meg.
Sam őrült volt. Ezt ő is tudta, s ennek megfelelően viselkedett. Számára a gyilkolás puszta szórakozás volt, ami mindig örömmel töltötte el torz lelkét. A legjobb mulatság, az ő szavaival élve.
Ám a lány szeméből áradó jeges nyugalom teljesen megbénította. Soha sem látott még ilyet: tökéletesen higgadtan és érzelemmentesen nézett farkasszemet vele, mégis olyan fenyegető aura áradt belőle, ami bárkiből halálos félelmet váltott volna ki.
De ami a legjobban megrémítette Samet, az az őrület teljes hiánya volt. A lány tekintetében intelligencia és hideg számítás tükröződött az elmebaj legkisebb jelé nélkül.
Szótlanul, megfontolt, lassú mozdulattal szegezte a pisztolyt Samre. A férfiból eszement nevetés szakadt ki.
- Csodálatos! Minden elképzelésemet felülmúltad! Áh, az én tökéletes alkotásom... – az utolsó szavakat szinte szeretetteljesen mondta ki.
Rose nem reagált és a fegyvert sem engedte le.
- Ugyan, Rose! Csak nem fogod lelőni a teremtődet? – lépett közelebb magabiztosan a férfi.
Egy apró villanás látszott csak a lány tekintetében. Mielőtt Sam felfoghatta volna, hogy mit jelent, Rose meghúzta a ravaszt. A golyó átlyukasztotta a férfi homlokcsontját, keresztülhatolt az agyán és a tarkóján keresztül távozott, némi vér és agyszövet kíséretében. Azonnal meghalt.
- Kislányom!
Rose édesanyja bénultan nézte végig az eddig lezajlott jelenetet. A lánya viselkedésében végbement változás őt is megdöbbentette. De anyai érzései erősebbek voltak, s magához tért a kábulatból. Nehezen talpra küzdötte magát és botladozva elindult gyermekéhez.
Lánya lassan felé fordította fejét. Arcát ugyanaz a kifejezéstelen ridegség uralta.
- Rose! Jól vagy, kislányom?
Csak pár méter választotta el őket egymástól.
- Nem vagyok Rose.
A szavak olyan hidegen és idegenül csengtek, hogy a szerencsétlen anya döbbenten megtorpanva kereste a hang forrását. Ám rá kellett döbbennie: a rideg szavak a lányától származnak.
- Kincsem! Miről beszélsz?
Az asszony agya leblokkolt. Értett minden egyes szót, de egyszerűen nem tudta felfogni a jelentésüket.
A lány nem válaszolt. Hidegen nézett édesanyja szemébe, akin egyre jobban úrrá lett a félelem és a zavarodottság.
- Rose... – lépett közelebb kétségbeesetten. – Kérlek, ne bolondozz, kislányom! – A hisztéria kezdett úrrá lenni rajta.
- Sajnálom, de nem vagyok a lánya.
A szavakból áradó ridegség és érzéketlenség teljesen összetörte az anyát. Egyetlen éjszaka leforgása alatt elveszített mindenkit, akit szeretett. Térdre esett és fulladozva zokogott. Már nem az a kedves lány állt előtte, akit gyermekeként ismert. Többé már nem.
Rose egy szó nélkül sétált el a zokogó asszony mellett. Még sok dolga volt.
A fejében összeállt tiszta és egyszerű terv rengeteg munkát igényelt. De az eredmény kárpótolni fogja minden fáradozásáért. Ebben biztos volt.
***
Azon az éjszakán sokan haltak meg; ki ártatlanul, ki jogosan. A rendőrség sohasem derített fényt az ügyre. Az egyetlen szemtanú, aki életben maradt, megbomlott elmével ismételgette ugyanazt. Nem lehetett vele normálisan kommunikálni. Csak találgatni tudtak, hogy mi történhetett, s hogy hová tűnt az eszét vesztett nő lánya.
Időről-időre szóbeszédek röppentek fel egy titokzatos gyilkosról, aki módszeresen lemészárolja a város alvilági vezetőit, hullák hadát hagyva maga után. De ezek csak amolyan kósza, városi pletykák, elsuttogott találgatások voltak.
Egy biztos: ezen az elátkozott, véres éjszakán egy olyan rideg és könyörtelen lény született, amilyet még nem látott a világ.






Ez a kis "jelenet" tegnap reggel jutott eszembe, miközben a város felé robogott a buszom. Miközben írtam a történetet, rá kellett döbbennem, hogy befejezésnek, vagy éppenséggel egy homályos kezdésnek remek lenne. Ám önmagában nem alkot kerek egészet. (Legalábbis én így érzem.)

Tehát elhatároztam, hogy amint lesz rá ihletem, megírom az egészet. De  hogy pontosan mi lesz ebből, azt ne kérdezzétek, mert még én sem tudom pontosan. : )

Addig is várom véleményeteket.

(Ui.: Ha nem mertek ide, a blogra hozzászólást írni, szívesen várom a visszajelzéseiteket az e-mail címemre is:   irofiok@gmail.com    : )    )

2012. február 29.

Mr. Betegség

"- KATONA! HELYZETJELENTÉST!
 - Uram, alássan jelentem, a helyzet betegség, uram!"

Durr és bumm bele! A helyzet valóban betegség. Méghozzá nem is akármilyen! Ez az én kötelező jellegű, szezonális, sajátos és utánozhatatlan arcüreggyulladásom, megfűszerezve egy csipet torok fájással és köhögéssel.

Ugye milyen jól hangzik?

Nos, ha másra nem is, de arra tökéletesen megfelel, hogy kiírjon az orvos egy hétre... vagy kettőre. Még nem lehet pontosan tudni, főleg hogy csak hümmögött az orra alatt és annyit mondott: "jövőhét hétfőn találkozunk." Én meg vállat vontam és távoztam a receptekkel a kezemben. Ha hétfő, akkor hétfő.

Az egyetlen dolog, amit nem értek az orvosoknál: miért nem mondják meg, hogy mi bajom van?
Lehet, hogy ez csak egyedileg az én háziorvosomnál fordul elő, de ő aztán soha meg nem mondja. Írja a receptet, mondja, hogy mikor jöjjek vissza, de velem még életemben nem közölte, hogy az aktuális betegségem egy kis megfázás, netán fertőző torok gyulladás vagy esetleg némi tüdőbaj lenne-e?

Lényeg a lényeg, csak azért tudom, hogy arcüreggyulladásom van, mert már volt ilyenem.
Micsoda megkönnyebbülés!

De legalább jó ismerősként köszöntöttem az én kedves arcüreggyulladásomat. Mert bizony régi ismerősöm már és legalább évente egyszer meglátogat, hogy nem létező hiányérzetemet csökkentse. "Sajnos" egy látogatás alkalmával nem időzik túl sokáig (csupán egy vagy két hétig). De "boldogít" a tudat, hogy jövőre találkozhatunk "ugyanitt".

Tehát jelenleg Mr. Arcüreggyulladás a vendégem és tiszteletére rendkívüli szabadságot vettem ki az iskolából.
Azt hiszem megyek is, mert úgy érzem, erősen és fájdalmasan hiányol.

Mindenkinek békés, orvos és betegség mentes "tavaszt" kívánok! ^ ^

2012. február 27.

Félúton


A kislány nevetve, szökdécselve szalad előre. Krémszínű szoknyáját vígan fodrozza a szél, s belekap hosszú, barna hajába is. Lépteit a zöld fű kellemesen puhává varázsolja, ahogy keresztülvág a réten. Már félúton jár a nagy tölgy és köztünk.
– Csak óvatosan! Lassíts egy kicsit! – szól aggódva utána a mellettem sétáló nő. Egyszerű farmert visel egy fehér pólóval. Hosszú, barna haját kék hajgumi fogja össze tarkóján. Megfontolt és nyugodt természet, látszik a járásán. Szeme melegséget sugároz, ahogy elnézően a kislány után néz. – Ha nem vigyáz, még a végén baja esik.
– Ugyan. Még csak gyerek – védem mosolyogva. – Te is tudod, milyen.
– Pontosan tudom – sóhajt nagyot. – Ezért is féltem annyira. – Arcára a gondterheltség árnya vetül, majd jelentőségteljesen rám néz. – Neked is tudnod kéne, hiszen lassan felnőtt vagy: ha megsérül, nem csak neki esik baja.
– Tisztában vagyok vele – felelek komolyan, majd durcásan folytatom. – Egyébként még nem vagyok felnőtt!
– Gyertek már! – kiált a kislány két tenyeréből tölcsért formálva szája előtt. – Olyanok vagytok, mint a csigabigák! Ha nem siettek, egyedül mászok fel a fára!
– Még csak az hiányzik... – mormolja a nő és megszaporázza lépteit. – Várj meg minket!
Nevetve szaladok előre. A felnőttek nem futkároznak. Legrosszabb esetben is csak sietve gyalogolnak. De én még megtehetem, hogy vadló módjára végigvágtatok a mezőn. Pillanatok alatt beérem a kislányt, és kipirult arccal megállok előtte.
– Na, ki a csiga? – kérdem diadalittas vigyorral az arcomon. – Fogadjunk, hogy a fához én érek előbb!
– Nem is! Én gyorsabb vagyok! – toppant nagyot és már szalad is. Csekély erőfeszítésembe kerülne lehagynom őt, de hagyom nyerni. Még csak gyerek, nem igaz?
– Ugye, milyen gyors vagyok? – Csípőre tett kézzel és ragyogó arccal áll a tölgy előtt. Bólintok, s úgy teszek, mintha teljesen kimerített volna a verseny.
– A leggyorsabb!
Felnézek a tölgyre. A hatalmas fa csodálatos látványt nyújt. Koronája árnyékában kellemesen hűvös a levegő, tompítja a nyári nap forróságát. Levelei között madarak fészkelnek, s a jó időnek örülve gyönyörűen énekelnek. Ős öreg tölgy, törzsét öt ember sem tudná körbeérni. Fenséges és lenyűgöző.
– Hadd másszak fel! Hadd másszak fel! – rángatja karomat a kislány. – Légy szí'!
Eszem szerint nemet mondanék, hiszen a fa hatalmas, ágai pedig régiek. Ki tudja, mennyit bírnak el? Aztán meg a másik dolog, hogy nem tud elég ügyesen mászni. Bármikor megcsúszhat és leeshet.
Viszont, ahogy nézem a hatalmas tölgyet, szinte érzem, hogy hív engem. Mintha könyörögne, hogy másszak fel rá és az ágairól tekintsek végig a tájon. Ez az érzés pedig egyre sürgetőbbé és ellenállhatatlanabbá válik. Muszáj felmennem.
– Rendben, de én is veled megyek. Ha pedig azt mondom, hogy nem mászhatsz tovább, akkor megállsz és lejössz velem. Megegyeztünk?
Olyan lelkesen bólint, hogy barna fürtjei mind a szemébe hullnak. Egy gyors mozdulattal helyükre tereli az elkóborolt tincseket, majd a fa felé iramodik, és kapkodva mászni kezd. Na igen, a kapkodás – azzal mindig csak a gond van.
– Lassabban! – szólok utána, megkapaszkodva az első ágban, de mintha nem is hallaná. Csak mászik tovább és tovább, egyre magasabbra. – Hé! Állj meg! Ne menj feljebb! Fenébe!
Igazán lehetett volna több eszem is, hiszen ismerem. Pontosan tudom, hogy számára a fa és a magasság még csábítóbb és mámorítóbb, mint nekem. Ha nem varázsolt volna el ennyire ez a tölgy, akkor előrelátóbb lettem volna... Talán...
Izmaimat megfeszítve gyorsan utána iramodom. Le kell szednem, mielőtt még baja esik!
– Azonnal gyertek le! – hallom lentről a nő hangját. Miattam nem kell aggódnod, gondolom magamban. Viszont a kicsit nem hagyhatom fent egyedül.
Egyik ágról a másikra kapaszkodom. Fokozatosan csökken közöttünk a távolság. Idegesen és aggódva nézem minden egyes mozdulatát, előre rettegve a pillanattól, mikor elvéti a következőt. Már csak egy szinttel van magasabban, mint én, de egyre véknyabb ágakra mászik.
– Állj meg! Hallod? Azonnal állj meg! – kiabálok utána. – Ne mássz feljebb!
Ekkor megtörténik, amitől tartottam. Reccsenés, meglepett, rövid sikoly és zuhanás. Aztán egy erős rántás a bal karomban, majd a másikban is. Térdembe égő fájdalom hasít, karizmaim megfeszülnek. Összeszorított fogakkal tartom kis teste minden súlyát. Épphogy sikerült elkapnom a kezét. Most több mint négy méter mélység felett himbálózik.
– Jól vagy? – Ostoba kérdés egy ilyen helyzetben, de tudnom kell, hogy eszméleténél van–e még.
– Nem akarok leesni! – sírós hangja kétségbeesetten cseng.
– Nem fogsz. Ígérem! De meg kell nyugodnod! Menni fog? – Halk beleegyező nyöszörgés a válasz. – Jól van. Vegyél mély levegőt! Nem kell kapkodnod. Csak szépen lassan. Be, aztán ki. Be és ki. Jobban vagy?
– Igen – hangja még mindig remeg, de már nyugodtabban cseng.
– Oké. Akkor most jól figyelj! Látod ott azt a vastag ágat tőled balra?
– I–igen.
– Jó. Azt az ágat kell majd elkapnod! Nem kell sietned, tartalak. Szépen, lassan elkezdelek hintáztatni, hogy elérd.
– Félek...
– Ne aggódj, menni fog. Szépen, óvatosan csináljuk, ne félj! Kezdhetjük?
Csak egy beleegyező nyöszörgéssel válaszol, de nekem ennyi most pont elég. Nem tudom, meddig bírja még a karom. Nem akarok kockáztatni.
Nagyon finoman elkezdem hintáztatni a kiszemelt ág felé. Közben némán fohászkodom az éghez, hogy kitartson az erőm, amíg biztonságban nem tudhatom. Gyanús zajokat hallok az ág felől, amibe jobb kezemmel kapaszkodom. Már csak ez hiányzott! Könyörgöm, csak egy picit bírd még ki!
– Felkészültél? – préselem ki a szavakat a fogaim között. – Háromra kapd el az ágat!
Megint csak nyöszörgés a válasz. Növelek a lendületén és elkezdek számolni.
– Egy... – Érzem, hogy erősebben szorítja a kezem. – Kettő... Három!
Még utoljára, minden erőmet beleadva erősen meglendítem az ág felé, aztán elengedem a kezét. Az ág pont a hasát találja el, ő pedig karjaival gyorsan megkapaszkodik. Lábaival a levegőt tapossa, nem talál szilárd támaszt.
Nincs időm sajgó izmaimmal foglalkozni. Gyorsan átmászom arra az ágra, amibe görcsösen fogódzkodik. Bal kezemmel a felettem lévő ágat markolva, erősen megfogom jobb karját és felhúzom az ágra. Remegve öleli át derekamat, könnyáztatta arcát hasamba fúrva.
– Semmi baj. Nyugodj meg. Már nem eshet bajod – csitítgatom barna fürtjeit simogatva. – Gyere, másszunk le.
Kétségbeesetten néz szemembe. Tisztán látom a félelmet a tekintetében: most nem képes egyedül lejutni a fáról.
Mit csináljak? Túl magasan vagyunk ahhoz, hogy leengedjem a lent várakozó nőnek. Elmozdulni pedig nem tudok mellőle, hiszen úgy remeg, mint a nyárfalevél. Csoda, hogy képes volt megkapaszkodni az ágban.
A sok kivitelezhetetlen ötlet között, ami felmerül lázasan zakatoló agyamban, csupán egy jó van. Egyetlen használható, viszont nem éppen biztonságos megoldás. De nincs más választásom, hiszen sem kötél, sem létra nincs a közelben.
– Most megmondom, hogyan fogunk lejutni. Figyelj jól! Meg fogok fordulni. Lassan csinálom, ne aggódj. Közben végig kapaszkodj belém. Aztán mikor háttal állok neked, leguggolok, te pedig felkapaszkodsz a hátamra. Menni fog?
A rémület kicsit sem csökken a szemében, de bólint. Bátor kislány.
Én is biccentek, jelezve, hogy elkezdek megfordulni. Lassan, fokozatosan csinálom, mindig megvárva, hogy erősen belém kapaszkodjon.
Mikor háttal állok neki, óvatosan leguggolok. Lábaim enyhén remegnek a korábban felszabadult adrenalintól.
– Most kapaszkodj fel a hátamra! Ne aggódj, tartalak!
Remegve átkarolja nyakamat és sután feltornázza magát a hátamra. Karja erősen szorítja a torkomat, szinte megfulladok tőle, de nem szólok. Megvárom, míg teljesen felmászik a hátamra, majd kicsit igazítok az elhelyezkedésén, hogy biztosabban tudjon fogódzkodni. Figyelmeztetem, hogy szorosan öleljen át a lábaival is és szóljon, ha úgy érzi, hogy nem bírja tovább tartani magát.
Óvatosan indulok el, alaposan végiggondolva minden mozdulatot, kerülve a szűk helyeket, vigyázva, hogy véletlenül se érjenek az ágak a hátamon reszkető kislányhoz. Én sem vagyok jobb állapotban. Rettegek, hogy leesik a hátamról és én nem tudom elkapni. Rettegek, hogy megcsúszom és mindketten lezuhanunk. Ráadásul a félelemtől és az erőfeszítéstől remegnek a végtagjaim.
Cipőm hirtelen megcsúszik a támaszként szolgáló ágon. Nadrágom elszakad, térdemet lehorzsolom. A kislány fájdalmasan felsikolt a hátamon, de hál’ Istennek nem felejt elkapaszkodni. Én is felszisszenek az égő érzéstől, de összeszorítom a fogam. Halványan érzékelem, hogy a fa alatt álló nő ijedten felkiált.
Már nincs sok hátra a lefelé vezető útból. Sikerül újra stabilan megkapaszkodnom. Óvatosabban folytatom utam, még jobban meggondolva, hogy hová lépek, mit fogok meg, gondosan ellenőrizve minden kiszemelt ágat.
Óráknak tűnik, mire végre szilárd talajt ér a lábam. Persze tudom, hogy pár röpke percig tartott az egész, de egy rémálomnak is beillet volna – és mindez az én felelőtlenségem miatt.
– Jól vagytok? – siet elénk a nő. Aggódva vizsgálja minden porcikánkat, pedig pontosan tudja, hogy hol sérültünk meg. Ahogy lehorzsoltam magam, mindhármunkon megjelent a seb. Látom a nadrágját borító vért a térdénél. A kislány is sírva fogja sérült testrészét. Nem ezt akartam. – Elment az eszetek?! – pirít ránk indulatosan. – Meg is halhattatok volna!
– Bocsáss meg! – válaszolom elfúló hangon. – Nem így akartam.
– Tudom, hogy nem akartad! – folytja belém a szót még mindig dühösen. – De ha egy kicsit használtad volna az eszed, ha egy kicsit felnőttként viselkedsz, ez nem történik meg! Szerencsétek, hogy nem esett komolyabb bajotok!
Nem válaszolok. Tudom, hogy igaza van. Gyerekesen és ostobán viselkedtem.
Hallom, ahogy nagyot fújva kiengedi a levegőt a tüdejéből. Nyugodtabb hangon folytatja:
– Látod? Ezért kell felnőnöd: hogy megvédhesd a gyermeket, aki voltál.
Fájnak a szavai, de igaza van. Előbb–utóbb fel kell nőnöm. Nem. Még nem most. De érzem, hogy ma egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Ahhoz a nőhöz, aki itt áll előttem, és akivé válni szeretnék.
– Gyere, kincsem – fordul a még mindig szipogó kislányhoz –, ideje mennünk.
– Máris? – biggyeszti le ajkait, s nagyra nyílt szemekkel nézi a nőt. – Hadd játsszunk még egy kicsit!
– Sajnálom – cirógatja meg arcát. – Már így is túl soká maradtunk.
A kislány látja a szemében, hogy hajthatatlan. Gyorsan hozzám szalad és szorosan átölel.
– Ne aggódj! – súgom neki. – Még találkozunk…
Lassan kibontakozik ölelésemből és visszasétál a nőhöz. Megfogja kinyújtott kezét, majd hátrafordul és rám mosolyog.
– Ég veled! – búcsúzik a nő is mosolyogva.
Miközben nézem lassan halványodó alakjukat, igyekszem minden vonásukat emlékezetembe vésni. Örökké emlékezni akarok rájuk: arra, aki voltam, és arra, aki leszek.



Mert egyszer ugye mindannyiunknak fel kell nőnünk... de hál' Istennek még ráérünk. : )

Régen volt, hogy utoljára posztoltam a blogon. Éppen ideje volt már, hogy valami frissel és ropogóssal ajándékozzalak meg titeket. ; )
Remélem tetszett nektek ez a kicsit hosszabb lélegzetvételű novella. De ha nem az se gond. Írd le nyugodtan, hogy mi nem volt ínyedre és segíts nekem javítani a hibáimat! : )

2012. február 18.

Bétázni fárasztó...


Kész! Hulla vagyok!

6 elkészült novellámat kell átnéznem és odafigyelve javítanom. Eddig kettővel végeztem, de mit ne mondjak, sohasem gondoltam, hogy ez ennyire fárasztó meló lehet. Egyszerre kell figyelnem arra, hogy mindenhol stimmel-e az igeidő, nem írtam-e le valamit, nyelvtanilag helyes-e és hogy jól hangzik-e az egész fogalmazás.

Valószínűleg azoknak, akik komolyabban foglalkoznak írással, ez a munkafolyamat nem ismeretlen. Ha jól tudom, lektorálásnak nevezik. (De a bétázás kifejezés is ezt jelenti, ha jól tudom.) Ez természetesen az írás része. Hozzá tartozik egy jó történethez, hogy előbb lendületesen, képzeletből leírod, aztán pedig egy-két hét pihentetés után hideg fejjel, mintha még sohasem láttad volna, átolvasod és orvosolod a hibákat. Itt egy szót módosítasz, ott egy mondatot átfogalmazol, közben ellenőrzöd, hogy nyelvtanilag minden stimmel-e, végül pedig elégedetten hátradőlsz.

De ilyen nagy mennyiséget (34 746 karakter) még nem kellett egyszerre átnéznem. Csakhogy szorít az aktuális pályázat határideje és szeretném minél előbb elküldeni (ráadásul postai úton kell küldeni, így aztán nem árt legalább egy héttel a pályázat lejárta előtt eljuttatni az anyagot a megadott címre).

Utána pedig csak várni kell az eredményre, amit március végére ígértek.
Remélem, fáradozásom meghozza gyümölcsét és kiválasztanak a több 100 pályázó közül. : )