Félúton

A kislány nevetve, szökdécselve szalad előre. Krémszínű szoknyáját vígan fodrozza a szél, s belekap hosszú, barna hajába is. Lépteit a zöld fű kellemesen puhává varázsolja, ahogy keresztülvág a réten. Már félúton jár a nagy tölgy és köztünk.

– Csak óvatosan! Lassíts egy kicsit! – szól aggódva utána a mellettem sétáló nő. Egyszerű farmert visel egy fehér pólóval. Hosszú, barna haját kék hajgumi fogja össze tarkóján. Megfontolt és nyugodt természet, látszik a járásán. Szeme melegséget sugároz, ahogy elnézően a kislány után néz. – Ha nem vigyáz, még a végén baja esik.

– Ugyan. Még csak gyerek – védem mosolyogva. – Te is tudod, milyen.

– Pontosan tudom – sóhajt nagyot. – Ezért is féltem annyira. – Arcára a gondterheltség árnya vetül, majd jelentőségteljesen rám néz. – Neked is tudnod kéne, hiszen lassan felnőtt vagy: ha megsérül, nem csak neki esik baja.

– Tisztában vagyok vele – felelek komolyan, majd durcásan folytatom. – Egyébként még nem vagyok felnőtt!

– Gyertek már! – kiált a kislány két tenyeréből tölcsért formálva szája előtt. – Olyanok vagytok, mint a csigabigák! Ha nem siettek, egyedül mászok fel a fára!

– Még csak az hiányzik... – mormolja a nő és megszaporázza lépteit. – Várj meg minket!

Nevetve szaladok előre. A felnőttek nem futkároznak. Legrosszabb esetben is csak sietve gyalogolnak. De én még megtehetem, hogy vadló módjára végigvágtatok a mezőn. Pillanatok alatt beérem a kislányt, és kipirult arccal megállok előtte.

– Na, ki a csiga? – kérdem diadalittas vigyorral az arcomon. – Fogadjunk, hogy a fához én érek előbb!

– Nem is! Én gyorsabb vagyok! – toppant nagyot és már szalad is. Csekély erőfeszítésembe kerülne lehagynom őt, de hagyom nyerni. Még csak gyerek, nem igaz?

– Ugye, milyen gyors vagyok? – Csípőre tett kézzel és ragyogó arccal áll a tölgy előtt. Bólintok, s úgy teszek, mintha teljesen kimerített volna a verseny.

– A leggyorsabb!

Felnézek a tölgyre. A hatalmas fa csodálatos látványt nyújt. Koronája árnyékában kellemesen hűvös a levegő, tompítja a nyári nap forróságát. Levelei között madarak fészkelnek, s a jó időnek örülve gyönyörűen énekelnek. Ős öreg tölgy, törzsét öt ember sem tudná körbeérni. Fenséges és lenyűgöző.

– Hadd másszak fel! Hadd másszak fel! – rángatja karomat a kislány. – Légy szí'!

Eszem szerint nemet mondanék, hiszen a fa hatalmas, ágai pedig régiek. Ki tudja, mennyit bírnak el? Aztán meg a másik dolog, hogy nem tud elég ügyesen mászni. Bármikor megcsúszhat és leeshet.

Viszont, ahogy nézem a hatalmas tölgyet, szinte érzem, hogy hív engem. Mintha könyörögne, hogy másszak fel rá és az ágairól tekintsek végig a tájon. Ez az érzés pedig egyre sürgetőbbé és ellenállhatatlanabbá válik. Muszáj felmennem.

– Rendben, de én is veled megyek. Ha pedig azt mondom, hogy nem mászhatsz tovább, akkor megállsz és lejössz velem. Megegyeztünk?

Olyan lelkesen bólint, hogy barna fürtjei mind a szemébe hullnak. Egy gyors mozdulattal helyükre tereli az elkóborolt tincseket, majd a fa felé iramodik, és kapkodva mászni kezd. Na igen, a kapkodás – azzal mindig csak a gond van.

– Lassabban! – szólok utána, megkapaszkodva az első ágban, de mintha nem is hallaná. Csak mászik tovább és tovább, egyre magasabbra. – Hé! Állj meg! Ne menj feljebb! Fenébe!

Igazán lehetett volna több eszem is, hiszen ismerem. Pontosan tudom, hogy számára a fa és a magasság még csábítóbb és mámorítóbb, mint nekem. Ha nem varázsolt volna el ennyire ez a tölgy, akkor előrelátóbb lettem volna... Talán...

Izmaimat megfeszítve gyorsan utána iramodom. Le kell szednem, mielőtt még baja esik!

– Azonnal gyertek le! – hallom lentről a nő hangját. Miattam nem kell aggódnod, gondolom magamban. Viszont a kicsit nem hagyhatom fent egyedül.

Egyik ágról a másikra kapaszkodom. Fokozatosan csökken közöttünk a távolság. Idegesen és aggódva nézem minden egyes mozdulatát, előre rettegve a pillanattól, mikor elvéti a következőt. Már csak egy szinttel van magasabban, mint én, de egyre véknyabb ágakra mászik.

– Állj meg! Hallod? Azonnal állj meg! – kiabálok utána. – Ne mássz feljebb!

Ekkor megtörténik, amitől tartottam. Reccsenés, meglepett, rövid sikoly és zuhanás. Aztán egy erős rántás a bal karomban, majd a másikban is. Térdembe égő fájdalom hasít, karizmaim megfeszülnek. Összeszorított fogakkal tartom kis teste minden súlyát. Épphogy sikerült elkapnom a kezét. Most több mint négy méter mélység felett himbálózik.

– Jól vagy? – Ostoba kérdés egy ilyen helyzetben, de tudnom kell, hogy eszméleténél van–e még.

– Nem akarok leesni! – sírós hangja kétségbeesetten cseng.

– Nem fogsz. Ígérem! De meg kell nyugodnod! Menni fog? – Halk beleegyező nyöszörgés a válasz. – Jól van. Vegyél mély levegőt! Nem kell kapkodnod. Csak szépen lassan. Be, aztán ki. Be és ki. Jobban vagy?

– Igen – hangja még mindig remeg, de már nyugodtabban cseng.

– Oké. Akkor most jól figyelj! Látod ott azt a vastag ágat tőled balra?

– I–igen.

– Jó. Azt az ágat kell majd elkapnod! Nem kell sietned, tartalak. Szépen, lassan elkezdelek hintáztatni, hogy elérd.

– Félek...

– Ne aggódj, menni fog. Szépen, óvatosan csináljuk, ne félj! Kezdhetjük?

Csak egy beleegyező nyöszörgéssel válaszol, de nekem ennyi most pont elég. Nem tudom, meddig bírja még a karom. Nem akarok kockáztatni.

Nagyon finoman elkezdem hintáztatni a kiszemelt ág felé. Közben némán fohászkodom az éghez, hogy kitartson az erőm, amíg biztonságban nem tudhatom. Gyanús zajokat hallok az ág felől, amibe jobb kezemmel kapaszkodom. Már csak ez hiányzott! Könyörgöm, csak egy picit bírd még ki!

– Felkészültél? – préselem ki a szavakat a fogaim között. – Háromra kapd el az ágat!

Megint csak nyöszörgés a válasz. Növelek a lendületén és elkezdek számolni.

– Egy... – Érzem, hogy erősebben szorítja a kezem. – Kettő... Három!

Még utoljára, minden erőmet beleadva erősen meglendítem az ág felé, aztán elengedem a kezét. Az ág pont a hasát találja el, ő pedig karjaival gyorsan megkapaszkodik. Lábaival a levegőt tapossa, nem talál szilárd támaszt.

Nincs időm sajgó izmaimmal foglalkozni. Gyorsan átmászom arra az ágra, amibe görcsösen fogódzkodik. Bal kezemmel a felettem lévő ágat markolva, erősen megfogom jobb karját és felhúzom az ágra. Remegve öleli át derekamat, könnyáztatta arcát hasamba fúrva.

– Semmi baj. Nyugodj meg. Már nem eshet bajod – csitítgatom barna fürtjeit simogatva. – Gyere, másszunk le.

Kétségbeesetten néz szemembe. Tisztán látom a félelmet a tekintetében: most nem képes egyedül lejutni a fáról.

Mit csináljak? Túl magasan vagyunk ahhoz, hogy leengedjem a lent várakozó nőnek. Elmozdulni pedig nem tudok mellőle, hiszen úgy remeg, mint a nyárfalevél. Csoda, hogy képes volt megkapaszkodni az ágban.

A sok kivitelezhetetlen ötlet között, ami felmerül lázasan zakatoló agyamban, csupán egy jó van. Egyetlen használható, viszont nem éppen biztonságos megoldás. De nincs más választásom, hiszen sem kötél, sem létra nincs a közelben.

– Most megmondom, hogyan fogunk lejutni. Figyelj jól! Meg fogok fordulni. Lassan csinálom, ne aggódj. Közben végig kapaszkodj belém. Aztán mikor háttal állok neked, leguggolok, te pedig felkapaszkodsz a hátamra. Menni fog?

A rémület kicsit sem csökken a szemében, de bólint. Bátor kislány.

Én is biccentek, jelezve, hogy elkezdek megfordulni. Lassan, fokozatosan csinálom, mindig megvárva, hogy erősen belém kapaszkodjon.

Mikor háttal állok neki, óvatosan leguggolok. Lábaim enyhén remegnek a korábban felszabadult adrenalintól.

– Most kapaszkodj fel a hátamra! Ne aggódj, tartalak!

Remegve átkarolja nyakamat és sután feltornázza magát a hátamra. Karja erősen szorítja a torkomat, szinte megfulladok tőle, de nem szólok. Megvárom, míg teljesen felmászik a hátamra, majd kicsit igazítok az elhelyezkedésén, hogy biztosabban tudjon fogódzkodni. Figyelmeztetem, hogy szorosan öleljen át a lábaival is és szóljon, ha úgy érzi, hogy nem bírja tovább tartani magát.

Óvatosan indulok el, alaposan végiggondolva minden mozdulatot, kerülve a szűk helyeket, vigyázva, hogy véletlenül se érjenek az ágak a hátamon reszkető kislányhoz. Én sem vagyok jobb állapotban. Rettegek, hogy leesik a hátamról és én nem tudom elkapni. Rettegek, hogy megcsúszom és mindketten lezuhanunk. Ráadásul a félelemtől és az erőfeszítéstől remegnek a végtagjaim.

Cipőm hirtelen megcsúszik a támaszként szolgáló ágon. Nadrágom elszakad, térdemet lehorzsolom. A kislány fájdalmasan felsikolt a hátamon, de hál’ Istennek nem felejt elkapaszkodni. Én is felszisszenek az égő érzéstől, de összeszorítom a fogam. Halványan érzékelem, hogy a fa alatt álló nő ijedten felkiált.

Már nincs sok hátra a lefelé vezető útból. Sikerül újra stabilan megkapaszkodnom. Óvatosabban folytatom utam, még jobban meggondolva, hogy hová lépek, mit fogok meg, gondosan ellenőrizve minden kiszemelt ágat.

Óráknak tűnik, mire végre szilárd talajt ér a lábam. Persze tudom, hogy pár röpke percig tartott az egész, de egy rémálomnak is beillet volna – és mindez az én felelőtlenségem miatt.

– Jól vagytok? – siet elénk a nő. Aggódva vizsgálja minden porcikánkat, pedig pontosan tudja, hogy hol sérültünk meg. Ahogy lehorzsoltam magam, mindhármunkon megjelent a seb. Látom a nadrágját borító vért a térdénél. A kislány is sírva fogja sérült testrészét. Nem ezt akartam. – Elment az eszetek?! – pirít ránk indulatosan. – Meg is halhattatok volna!

– Bocsáss meg! – válaszolom elfúló hangon. – Nem így akartam.

– Tudom, hogy nem akartad! – folytja belém a szót még mindig dühösen. – De ha egy kicsit használtad volna az eszed, ha egy kicsit felnőttként viselkedsz, ez nem történik meg! Szerencsétek, hogy nem esett komolyabb bajotok!

Nem válaszolok. Tudom, hogy igaza van. Gyerekesen és ostobán viselkedtem.

Hallom, ahogy nagyot fújva kiengedi a levegőt a tüdejéből. Nyugodtabb hangon folytatja:

– Látod? Ezért kell felnőnöd: hogy megvédhesd a gyermeket, aki voltál.

Fájnak a szavai, de igaza van. Előbb–utóbb fel kell nőnöm. Nem. Még nem most. De érzem, hogy ma egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Ahhoz a nőhöz, aki itt áll előttem, és akivé válni szeretnék.

– Gyere, kincsem – fordul a még mindig szipogó kislányhoz –, ideje mennünk.

– Máris? – biggyeszti le ajkait, s nagyra nyílt szemekkel nézi a nőt. – Hadd játsszunk még egy kicsit!

– Sajnálom – cirógatja meg arcát. – Már így is túl soká maradtunk.

A kislány látja a szemében, hogy hajthatatlan. Gyorsan hozzám szalad és szorosan átölel.

– Ne aggódj! – súgom neki. – Még találkozunk…

Lassan kibontakozik ölelésemből és visszasétál a nőhöz. Megfogja kinyújtott kezét, majd hátrafordul és rám mosolyog.

– Ég veled! – búcsúzik a nő is mosolyogva.

Miközben nézem lassan halványodó alakjukat, igyekszem minden vonásukat emlékezetembe vésni. Örökké emlékezni akarok rájuk: arra, aki voltam, és arra, aki leszek.



Mert egyszer ugye mindannyiunknak fel kell nőnünk... de hál' Istennek még ráérünk. : )

Régen volt, hogy utoljára posztoltam a blogon. Éppen ideje volt már, hogy valami frissel és ropogóssal ajándékozzalak meg titeket. ; )

Remélem tetszett nektek ez a kicsit hosszabb lélegzetvételű novella. De ha nem az se gond. Írd le nyugodtan, hogy mi nem volt ínyedre és segíts nekem javítani a hibáimat! : )