Mr. Betegség

"- KATONA! HELYZETJELENTÉST!

 - Uram, alássan jelentem, a helyzet betegség, uram!"

Durr és bumm bele! A helyzet valóban betegség. Méghozzá nem is akármilyen! Ez az én kötelező jellegű, szezonális, sajátos és utánozhatatlan arcüreggyulladásom, megfűszerezve egy csipet torok fájással és köhögéssel.

Ugye milyen jól hangzik?

Nos, ha másra nem is, de arra tökéletesen megfelel, hogy kiírjon az orvos egy hétre... vagy kettőre. Még nem lehet pontosan tudni, főleg hogy csak hümmögött az orra alatt és annyit mondott: "jövőhét hétfőn találkozunk." Én meg vállat vontam és távoztam a receptekkel a kezemben. Ha hétfő, akkor hétfő.

Az egyetlen dolog, amit nem értek az orvosoknál: miért nem mondják meg, hogy mi bajom van?

Lehet, hogy ez csak egyedileg az én háziorvosomnál fordul elő, de ő aztán soha meg nem mondja. Írja a receptet, mondja, hogy mikor jöjjek vissza, de velem még életemben nem közölte, hogy az aktuális betegségem egy kis megfázás, netán fertőző torok gyulladás vagy esetleg némi tüdőbaj lenne-e?

Lényeg a lényeg, csak azért tudom, hogy arcüreggyulladásom van, mert már volt ilyenem.

Micsoda megkönnyebbülés!

De legalább jó ismerősként köszöntöttem az én kedves arcüreggyulladásomat. Mert bizony régi ismerősöm már és legalább évente egyszer meglátogat, hogy nem létező hiányérzetemet csökkentse. "Sajnos" egy látogatás alkalmával nem időzik túl sokáig (csupán egy vagy két hétig). De "boldogít" a tudat, hogy jövőre találkozhatunk "ugyanitt".

Tehát jelenleg Mr. Arcüreggyulladás a vendégem és tiszteletére rendkívüli szabadságot vettem ki az iskolából.

Azt hiszem megyek is, mert úgy érzem, erősen és fájdalmasan hiányol.

Mindenkinek békés, orvos és betegség mentes "tavaszt" kívánok! ^ ^

Félúton

A kislány nevetve, szökdécselve szalad előre. Krémszínű szoknyáját vígan fodrozza a szél, s belekap hosszú, barna hajába is. Lépteit a zöld fű kellemesen puhává varázsolja, ahogy keresztülvág a réten. Már félúton jár a nagy tölgy és köztünk.

– Csak óvatosan! Lassíts egy kicsit! – szól aggódva utána a mellettem sétáló nő. Egyszerű farmert visel egy fehér pólóval. Hosszú, barna haját kék hajgumi fogja össze tarkóján. Megfontolt és nyugodt természet, látszik a járásán. Szeme melegséget sugároz, ahogy elnézően a kislány után néz. – Ha nem vigyáz, még a végén baja esik.

– Ugyan. Még csak gyerek – védem mosolyogva. – Te is tudod, milyen.

– Pontosan tudom – sóhajt nagyot. – Ezért is féltem annyira. – Arcára a gondterheltség árnya vetül, majd jelentőségteljesen rám néz. – Neked is tudnod kéne, hiszen lassan felnőtt vagy: ha megsérül, nem csak neki esik baja.

– Tisztában vagyok vele – felelek komolyan, majd durcásan folytatom. – Egyébként még nem vagyok felnőtt!

– Gyertek már! – kiált a kislány két tenyeréből tölcsért formálva szája előtt. – Olyanok vagytok, mint a csigabigák! Ha nem siettek, egyedül mászok fel a fára!

– Még csak az hiányzik... – mormolja a nő és megszaporázza lépteit. – Várj meg minket!

Nevetve szaladok előre. A felnőttek nem futkároznak. Legrosszabb esetben is csak sietve gyalogolnak. De én még megtehetem, hogy vadló módjára végigvágtatok a mezőn. Pillanatok alatt beérem a kislányt, és kipirult arccal megállok előtte.

– Na, ki a csiga? – kérdem diadalittas vigyorral az arcomon. – Fogadjunk, hogy a fához én érek előbb!

– Nem is! Én gyorsabb vagyok! – toppant nagyot és már szalad is. Csekély erőfeszítésembe kerülne lehagynom őt, de hagyom nyerni. Még csak gyerek, nem igaz?

– Ugye, milyen gyors vagyok? – Csípőre tett kézzel és ragyogó arccal áll a tölgy előtt. Bólintok, s úgy teszek, mintha teljesen kimerített volna a verseny.

– A leggyorsabb!

Felnézek a tölgyre. A hatalmas fa csodálatos látványt nyújt. Koronája árnyékában kellemesen hűvös a levegő, tompítja a nyári nap forróságát. Levelei között madarak fészkelnek, s a jó időnek örülve gyönyörűen énekelnek. Ős öreg tölgy, törzsét öt ember sem tudná körbeérni. Fenséges és lenyűgöző.

– Hadd másszak fel! Hadd másszak fel! – rángatja karomat a kislány. – Légy szí'!

Eszem szerint nemet mondanék, hiszen a fa hatalmas, ágai pedig régiek. Ki tudja, mennyit bírnak el? Aztán meg a másik dolog, hogy nem tud elég ügyesen mászni. Bármikor megcsúszhat és leeshet.

Viszont, ahogy nézem a hatalmas tölgyet, szinte érzem, hogy hív engem. Mintha könyörögne, hogy másszak fel rá és az ágairól tekintsek végig a tájon. Ez az érzés pedig egyre sürgetőbbé és ellenállhatatlanabbá válik. Muszáj felmennem.

– Rendben, de én is veled megyek. Ha pedig azt mondom, hogy nem mászhatsz tovább, akkor megállsz és lejössz velem. Megegyeztünk?

Olyan lelkesen bólint, hogy barna fürtjei mind a szemébe hullnak. Egy gyors mozdulattal helyükre tereli az elkóborolt tincseket, majd a fa felé iramodik, és kapkodva mászni kezd. Na igen, a kapkodás – azzal mindig csak a gond van.

– Lassabban! – szólok utána, megkapaszkodva az első ágban, de mintha nem is hallaná. Csak mászik tovább és tovább, egyre magasabbra. – Hé! Állj meg! Ne menj feljebb! Fenébe!

Igazán lehetett volna több eszem is, hiszen ismerem. Pontosan tudom, hogy számára a fa és a magasság még csábítóbb és mámorítóbb, mint nekem. Ha nem varázsolt volna el ennyire ez a tölgy, akkor előrelátóbb lettem volna... Talán...

Izmaimat megfeszítve gyorsan utána iramodom. Le kell szednem, mielőtt még baja esik!

– Azonnal gyertek le! – hallom lentről a nő hangját. Miattam nem kell aggódnod, gondolom magamban. Viszont a kicsit nem hagyhatom fent egyedül.

Egyik ágról a másikra kapaszkodom. Fokozatosan csökken közöttünk a távolság. Idegesen és aggódva nézem minden egyes mozdulatát, előre rettegve a pillanattól, mikor elvéti a következőt. Már csak egy szinttel van magasabban, mint én, de egyre véknyabb ágakra mászik.

– Állj meg! Hallod? Azonnal állj meg! – kiabálok utána. – Ne mássz feljebb!

Ekkor megtörténik, amitől tartottam. Reccsenés, meglepett, rövid sikoly és zuhanás. Aztán egy erős rántás a bal karomban, majd a másikban is. Térdembe égő fájdalom hasít, karizmaim megfeszülnek. Összeszorított fogakkal tartom kis teste minden súlyát. Épphogy sikerült elkapnom a kezét. Most több mint négy méter mélység felett himbálózik.

– Jól vagy? – Ostoba kérdés egy ilyen helyzetben, de tudnom kell, hogy eszméleténél van–e még.

– Nem akarok leesni! – sírós hangja kétségbeesetten cseng.

– Nem fogsz. Ígérem! De meg kell nyugodnod! Menni fog? – Halk beleegyező nyöszörgés a válasz. – Jól van. Vegyél mély levegőt! Nem kell kapkodnod. Csak szépen lassan. Be, aztán ki. Be és ki. Jobban vagy?

– Igen – hangja még mindig remeg, de már nyugodtabban cseng.

– Oké. Akkor most jól figyelj! Látod ott azt a vastag ágat tőled balra?

– I–igen.

– Jó. Azt az ágat kell majd elkapnod! Nem kell sietned, tartalak. Szépen, lassan elkezdelek hintáztatni, hogy elérd.

– Félek...

– Ne aggódj, menni fog. Szépen, óvatosan csináljuk, ne félj! Kezdhetjük?

Csak egy beleegyező nyöszörgéssel válaszol, de nekem ennyi most pont elég. Nem tudom, meddig bírja még a karom. Nem akarok kockáztatni.

Nagyon finoman elkezdem hintáztatni a kiszemelt ág felé. Közben némán fohászkodom az éghez, hogy kitartson az erőm, amíg biztonságban nem tudhatom. Gyanús zajokat hallok az ág felől, amibe jobb kezemmel kapaszkodom. Már csak ez hiányzott! Könyörgöm, csak egy picit bírd még ki!

– Felkészültél? – préselem ki a szavakat a fogaim között. – Háromra kapd el az ágat!

Megint csak nyöszörgés a válasz. Növelek a lendületén és elkezdek számolni.

– Egy... – Érzem, hogy erősebben szorítja a kezem. – Kettő... Három!

Még utoljára, minden erőmet beleadva erősen meglendítem az ág felé, aztán elengedem a kezét. Az ág pont a hasát találja el, ő pedig karjaival gyorsan megkapaszkodik. Lábaival a levegőt tapossa, nem talál szilárd támaszt.

Nincs időm sajgó izmaimmal foglalkozni. Gyorsan átmászom arra az ágra, amibe görcsösen fogódzkodik. Bal kezemmel a felettem lévő ágat markolva, erősen megfogom jobb karját és felhúzom az ágra. Remegve öleli át derekamat, könnyáztatta arcát hasamba fúrva.

– Semmi baj. Nyugodj meg. Már nem eshet bajod – csitítgatom barna fürtjeit simogatva. – Gyere, másszunk le.

Kétségbeesetten néz szemembe. Tisztán látom a félelmet a tekintetében: most nem képes egyedül lejutni a fáról.

Mit csináljak? Túl magasan vagyunk ahhoz, hogy leengedjem a lent várakozó nőnek. Elmozdulni pedig nem tudok mellőle, hiszen úgy remeg, mint a nyárfalevél. Csoda, hogy képes volt megkapaszkodni az ágban.

A sok kivitelezhetetlen ötlet között, ami felmerül lázasan zakatoló agyamban, csupán egy jó van. Egyetlen használható, viszont nem éppen biztonságos megoldás. De nincs más választásom, hiszen sem kötél, sem létra nincs a közelben.

– Most megmondom, hogyan fogunk lejutni. Figyelj jól! Meg fogok fordulni. Lassan csinálom, ne aggódj. Közben végig kapaszkodj belém. Aztán mikor háttal állok neked, leguggolok, te pedig felkapaszkodsz a hátamra. Menni fog?

A rémület kicsit sem csökken a szemében, de bólint. Bátor kislány.

Én is biccentek, jelezve, hogy elkezdek megfordulni. Lassan, fokozatosan csinálom, mindig megvárva, hogy erősen belém kapaszkodjon.

Mikor háttal állok neki, óvatosan leguggolok. Lábaim enyhén remegnek a korábban felszabadult adrenalintól.

– Most kapaszkodj fel a hátamra! Ne aggódj, tartalak!

Remegve átkarolja nyakamat és sután feltornázza magát a hátamra. Karja erősen szorítja a torkomat, szinte megfulladok tőle, de nem szólok. Megvárom, míg teljesen felmászik a hátamra, majd kicsit igazítok az elhelyezkedésén, hogy biztosabban tudjon fogódzkodni. Figyelmeztetem, hogy szorosan öleljen át a lábaival is és szóljon, ha úgy érzi, hogy nem bírja tovább tartani magát.

Óvatosan indulok el, alaposan végiggondolva minden mozdulatot, kerülve a szűk helyeket, vigyázva, hogy véletlenül se érjenek az ágak a hátamon reszkető kislányhoz. Én sem vagyok jobb állapotban. Rettegek, hogy leesik a hátamról és én nem tudom elkapni. Rettegek, hogy megcsúszom és mindketten lezuhanunk. Ráadásul a félelemtől és az erőfeszítéstől remegnek a végtagjaim.

Cipőm hirtelen megcsúszik a támaszként szolgáló ágon. Nadrágom elszakad, térdemet lehorzsolom. A kislány fájdalmasan felsikolt a hátamon, de hál’ Istennek nem felejt elkapaszkodni. Én is felszisszenek az égő érzéstől, de összeszorítom a fogam. Halványan érzékelem, hogy a fa alatt álló nő ijedten felkiált.

Már nincs sok hátra a lefelé vezető útból. Sikerül újra stabilan megkapaszkodnom. Óvatosabban folytatom utam, még jobban meggondolva, hogy hová lépek, mit fogok meg, gondosan ellenőrizve minden kiszemelt ágat.

Óráknak tűnik, mire végre szilárd talajt ér a lábam. Persze tudom, hogy pár röpke percig tartott az egész, de egy rémálomnak is beillet volna – és mindez az én felelőtlenségem miatt.

– Jól vagytok? – siet elénk a nő. Aggódva vizsgálja minden porcikánkat, pedig pontosan tudja, hogy hol sérültünk meg. Ahogy lehorzsoltam magam, mindhármunkon megjelent a seb. Látom a nadrágját borító vért a térdénél. A kislány is sírva fogja sérült testrészét. Nem ezt akartam. – Elment az eszetek?! – pirít ránk indulatosan. – Meg is halhattatok volna!

– Bocsáss meg! – válaszolom elfúló hangon. – Nem így akartam.

– Tudom, hogy nem akartad! – folytja belém a szót még mindig dühösen. – De ha egy kicsit használtad volna az eszed, ha egy kicsit felnőttként viselkedsz, ez nem történik meg! Szerencsétek, hogy nem esett komolyabb bajotok!

Nem válaszolok. Tudom, hogy igaza van. Gyerekesen és ostobán viselkedtem.

Hallom, ahogy nagyot fújva kiengedi a levegőt a tüdejéből. Nyugodtabb hangon folytatja:

– Látod? Ezért kell felnőnöd: hogy megvédhesd a gyermeket, aki voltál.

Fájnak a szavai, de igaza van. Előbb–utóbb fel kell nőnöm. Nem. Még nem most. De érzem, hogy ma egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Ahhoz a nőhöz, aki itt áll előttem, és akivé válni szeretnék.

– Gyere, kincsem – fordul a még mindig szipogó kislányhoz –, ideje mennünk.

– Máris? – biggyeszti le ajkait, s nagyra nyílt szemekkel nézi a nőt. – Hadd játsszunk még egy kicsit!

– Sajnálom – cirógatja meg arcát. – Már így is túl soká maradtunk.

A kislány látja a szemében, hogy hajthatatlan. Gyorsan hozzám szalad és szorosan átölel.

– Ne aggódj! – súgom neki. – Még találkozunk…

Lassan kibontakozik ölelésemből és visszasétál a nőhöz. Megfogja kinyújtott kezét, majd hátrafordul és rám mosolyog.

– Ég veled! – búcsúzik a nő is mosolyogva.

Miközben nézem lassan halványodó alakjukat, igyekszem minden vonásukat emlékezetembe vésni. Örökké emlékezni akarok rájuk: arra, aki voltam, és arra, aki leszek.



Mert egyszer ugye mindannyiunknak fel kell nőnünk... de hál' Istennek még ráérünk. : )

Régen volt, hogy utoljára posztoltam a blogon. Éppen ideje volt már, hogy valami frissel és ropogóssal ajándékozzalak meg titeket. ; )

Remélem tetszett nektek ez a kicsit hosszabb lélegzetvételű novella. De ha nem az se gond. Írd le nyugodtan, hogy mi nem volt ínyedre és segíts nekem javítani a hibáimat! : )

Bétázni fárasztó...

Kész! Hulla vagyok!

6 elkészült novellámat kell átnéznem és odafigyelve javítanom. Eddig kettővel végeztem, de mit ne mondjak, sohasem gondoltam, hogy ez ennyire fárasztó meló lehet. Egyszerre kell figyelnem arra, hogy mindenhol stimmel-e az igeidő, nem írtam-e le valamit, nyelvtanilag helyes-e és hogy jól hangzik-e az egész fogalmazás.

Valószínűleg azoknak, akik komolyabban foglalkoznak írással, ez a munkafolyamat nem ismeretlen. Ha jól tudom, lektorálásnak nevezik. (De a bétázás kifejezés is ezt jelenti, ha jól tudom.) Ez természetesen az írás része. Hozzá tartozik egy jó történethez, hogy előbb lendületesen, képzeletből leírod, aztán pedig egy-két hét pihentetés után hideg fejjel, mintha még sohasem láttad volna, átolvasod és orvosolod a hibákat. Itt egy szót módosítasz, ott egy mondatot átfogalmazol, közben ellenőrzöd, hogy nyelvtanilag minden stimmel-e, végül pedig elégedetten hátradőlsz.

De ilyen nagy mennyiséget (34 746 karakter) még nem kellett egyszerre átnéznem. Csakhogy szorít az aktuális pályázat határideje és szeretném minél előbb elküldeni (ráadásul postai úton kell küldeni, így aztán nem árt legalább egy héttel a pályázat lejárta előtt eljuttatni az anyagot a megadott címre).

Utána pedig csak várni kell az eredményre, amit március végére ígértek.

Remélem, fáradozásom meghozza gyümölcsét és kiválasztanak a több 100 pályázó közül. : )

Tükör suli - Bevezetés és 1. rész

[A TÖRTÉNET ALAPJÁT ISKOLÁM SZOLGÁLTATTA, DE EZT AZ ALAPOT KÉNYEM KEDVEM SZERINT SZABADON FORMÁLTAM ÉS ALAKÍTOTTAM!]

Bevezetés 

A nevem Lych Hoheim és a Stephanus Mágus- és Nekromantaképző Akadémiára járok. Az A osztályba a „holtnyelv mágia” szakra jelentkezők kerülnek, a B-be az „modern mágia” szakosok, a C-be a „harcos” szakra jelentkező vérfarkasok, a D-be pedig a „nekromancia” szakosok. 

Én az utóbbin vagyok harmadéves. Átlagosan telnek napjaim: tanulok és harcolok a túlélésért, hiszen félévente, a legrosszabb tanulmányi átlaggal rendelkező tanulókat elviszik a suliból. Hogy hová azt senki sem tudja. Egy biztos: soha, senki sem találkozik többé velük. 

1. 

Na, igen. A mai is csak egy átlagos nap volt a suliban. Nem történt semmi érdekes... Jó, jó! Igaz, hogy a C-s vérfarkasok már megint nekiálltak acsarkodni, mert a B-s máguscsajokat épp arra fújta a temetői kergeszél, de ez nem olyan nagydolog. Sőt! Majdnem mindennapos eset, hogy a tesztoszteron bajnok holdvonyítók fitogtatják az erejüket – persze csak abban az esetben, ha lányok is vannak a közelben. 

Ó, és ott volt még az a kis malőr a kriptában. De az sem volt egy nagy cucc. Csak a végzős nekromanták szórakoztak egy kicsit, a lepukkant, ócska hullákkal. Igaz, hogy vagy kettőt-hármat taccsra vágtak... De nem lett belőle nagyobb galiba. A hullagazda szépen rendbe tette őket. 

Szóval, mint mondtam, totál átlagos nap volt a mai. 

Az első óránk osztályszabályozás volt. Elméletileg. Gyakorlatilag meg kialudhattad az előző napi éjféli hullaásás órát. Gyakorlati felmérés volt „realisztikus” körülményekkel. Vagyis pontban éjjel tizenkettőkor meg kellett jelennünk a kerületi temetőben és az előre meghatározott alanyokat el kellett távolítani (majdnem) végső nyughelyükről. Gross prof ugyan sohasem ismerné be, de mindenki tudja, hogy csak az akadémiának kellett pár friss hulla és velünk végeztette el a piszkos munkát. 

A második óra már kicsit húzósabbnak ígérkezett. Átbattyogtunk az egyes számú kriptába, agybázis szervezés órára egy vén nekromantával, Lichstein proffal. (Komolyan mondom, szerintem több rajta a varrás, mint a bőr! Csoda, hogy még él – bár nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő szó rá...). 

Lichstein beígért nekünk egy szaftos kis dolgozatot mára. Szó szerint szaftosat, ugyanis mostanság az agybázis szervezés magasabb szintjével kezdtünk el foglalkozni, ami a mirigyek aktiválását is magában foglalja (mindenki döntse el maga, hogy szerinte ez mennyire gusztusos). De hála a Nagy Kaszásnak elfelejtette, vagy csak riogatni akart minket a dolgozat hírével, a fene tudja, de lényeg, hogy nem írtunk. Csak gyakoroltunk. 

Aztán harmadik óra kísértetmű volt, Ninstein professzornővel. Még a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám az orosz kísértetművet. Egy borzalom! Egy rendes halált nem tudtak megírni! Csupa groteszk. De úgy tűnik, a nagy kísértetműértők értékesnek tartják, ha már egyszer benne van a kínzórendben... vagy csak minket akarnak szívatni. 

A következő óra holt nyelv volt. Bezzeg ebből nem maradt el a beígért dolgozat! Wauhbert profasszonynál nem is lehet erre számítani. De legalább a témakör elviselhető: misztikus és megmagyarázhatatlan dolgok. 

Ötödik óra gyanánt végig ültünk egy laza agyműködéstant Kresnyikkel az emeleti kriptában. Itt vannak a legújabb hullák az egész akadémián, de nem valami csúcsminőségű darabok. 

Ezt egy laza számmisztika óra követte, amin a csontgráf elméletet vettük. Az utolsó óránk pedig általános nekromancia volt (ismét Kresnyikkel), de az előrehozott halálvizsgák miatt agybázis kezelés feladatokat csináltunk. 

Nos, ilyen egy normális nap a Stephanus Mágus- és Nekromantaképző Akadémián. Ki szeretne átiratkozni?

Forró csoki

A lépteim dühösen konganak az üres folyosón. Csoda, hogy nem szakad le az emelet. Mintha érdekelne is, hogy mi történik. Csak egy dolog zakatol az agyamban. „Megint átvert!”

Lecsattogok a lépcsőn. Egy takarító ijedten néz utánam. Nem, semmi bajom. Nem kell aggódni. Még éppen nem őrültem meg.

Ez az emelet is üres. Jobb is. Nem kell közönség. Magányos düh, magányos dühöngés. Ez kell most nekem. 

Kezem még jobban ökölbe szorul. A százasok lenyomata a bőrömbe vésődik. Legalább nyoma marad a mai napnak.

Pedig jól indult. Felkelés, készülődés, irány a busz, aztán be a melóhelyre. Aztán meglátom Őt. A szívem majd kiugrik a helyéről. Most már megállna. Jobb lenne, ha megállna.

De nem fog. Ismerem magam annyira, hogy ebben biztos legyek. „Viseld el emelt fővel, amit az élet kiosztott neked!” Ezt mondta az öreg. Igaza volt. Igaza van. Csak rohadtul nehéz.

Eljött a dél. Újabb öröm. Végre találkozhatunk. Aztán félre hív. Nem néz a szemembe. „Van valakim. Kezd alakulni a dolog. Bocsi.” Ennyit mond. Aztán lelép. Én meg állok. És nézek. A falat. Mert Ő már nincs ott.

Kattan valami. A helyére. Mint a lámpa a rajzfilmekben. Csak itt egy homályos kép vált élessé. Rossz. Vaknak tettetni magunkat. Rossz. Aztán fáj. Aztán ránk zuhan, amit tagadni próbáltunk. Összetörsz alatta, vagy elbírod.

Ez volt. Most itt vagyok. Kicsit meginogva a súly alatt. De még bírom. Éppen hogy. Ott van az automata. Ezért jöttem le. Egy forró csokiért. Hideg van, az ellen kell. Csak az ellen... Nem csak az ellen...

Pityeg, aztán kiírja: „Üzemkész!” Akkor hajrá! Pénz be, gomb nyom és... semmi. Most mi van?! Csörömpölés. Aztán koppanás. A visszajáró nyílásában hever a százasom.

Újra: pénz be, gomb nyom... még mindig semmi. Aztán újra... és újra... és újra... semmi, semmi és semmi.

Ez direkt szórakozik velem?! Fellángol bennem a düh. Mert ha egyszer szar napod van, akkor aztán legyen igazán szar, ugye?! „Üzemkész! Dobjon be egy érmét! Aztán nyomja meg a választott ital gombját!” Legszívesebben belerúgnék!

De miért is ne? Úgyis csak nekem fog fájni. Kárt nem tehetek benne.

Nagyot csattan a lábam a sarkán. Piszkosul fáj, de azért sem jajdulok fel. Erősen összeszorítom a fogam és némán káromkodok.

Kit szidok?

A hülye gépet, mert megint a legrosszabbkor krepált be...? Őt, mert megint átvert...?

Nem. Nem.

Tudom. Pontosan tudom, kire vagyok a legdühösebb. Magamra. Mert nem tudott volna megint becsapni, ha nem hagyom. Ha nem áltatom magam. Ha nem bocsátok meg neki... már vagy századjára.

Csak állok és bámulom a kijelzőt. „Dobjon be egy érmét!” Ezt írja. Már bedobtam egyet, te szemét! Nem vetted észre?! Már nem is egyet...!

Nem bírom tovább. A fejem neki koccan a gépnek. A remegő műanyagnak. Legalább működik. Ez is valami, nem igaz?

Hirtelen nevethetnékem támad. Ironikus. Egy nyamvadt komédia az egész! Csak eddig nem láttam. Nem vettem észre...

Nevetek. Nevetek és az arcom nedves.

Esik az eső. Hm. Milyen fura. Zárt épületben nem szokott esni az eső... Lehet, hogy szólni kéne a karbantartóknak... Vagy a szerelőnek... Vagy akárkinek...

Lassan térdre esem. Hallom, hogy valaki keservesen sír. Rázkódik a testem. Én sírok. Zokogok. Mint egy rossz gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Csak felnőttben...

Az automata vigasztal. Zúgva, kattogva készíti az italt. Az italomat. Amit egy élettel ezelőtt rendeltem. Hosszú sípolás.

Kész a forró csoki.

Az ihletért és sok egyébért köszönet mentoromnak és tanáromnak, Nagy Zsukának!

Ha sok az a baj, ha nem, akkor az!

Tudjátok, alapvetően én eléggé sokat beszélek. Olyannyira, hogy néha az már engem is idegesít. Az ismerőseim és a családom nem egyszer rám szóltak terjengős beszédstílusom miatt. Úgyhogy elhatároztam, hogy igyekszem majd kevesebbet jártatni a számat, és csak a lényegre szorítkozni beszéd közben.

Hébe-hóba sikerült is elérnem célomat. Már éppen kezdtem megörülni, hogy talán sikerülhet, amit elhatároztam. Ám ekkor történt egy olyan eset, ami után azt mondtam: kész, elegem van, beszélek amennyit beszélek, innentől kezdve nem érdekel.

Ugyanis a következő dolog esett meg velem:

Édesanyám sajnos beteg lett, úgyhogy itthon maradtam pár napot, hogy tudjak segíteni a házimunkában. Az első 3-4 napban nem is volt semmi probléma, jól elvoltunk meg minden. Bátyám dolgozni vagy az iskolájában volt, úgyhogy az esetek többségében kettesben voltunk édesanyámmal.

Szóval, mint mondtam, először nem volt semmi gond. Kellemes volt suli helyett mindennapos házimunkát csinálni, aztán meg olvasgatni, közben pedig vigyázni édesanyámra.

Egyik nap azonban, mikor körülbelül 10 másodperces késéssel válaszoltam egy kérdésére, sértődötten hozzám vágta, hogy alig szólok hozzá és ha felelek is a kérdéseire, akkor is olyan lassan érkezik a válaszom, mintha meg se hallottam volna, amit mondott.

Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, mikor ezeket mondta. Nekem fel sem tűnt, hogy keveset beszélek, bár abban tényleg igaza volt, hogy nem siettem el a válaszaimat. (Megjegyzem, ez utóbbi csak annak volt köszönhető, hogy végre nem kellett kapkodnom a suli  miatt.)

Aztán azzal folytatta, hogy biztos valami bajom van vele, hogy nem szeretek itthon lenni és ezért szólok hozzá ilyen keveset. Na azért itt már tényleg kezdtem megijedni, mert nagyon félreértette a dolgokat. Kétségbeesetten, kapkodva kezdtem el neki magyarázni, hogy észre sem vettem, hogy szótlanabb vagyok, mint általában, és hogy ez egyáltalán nem miatta van.

Azt felelte, hogy akkor jól van, de ilyet még egyszer ne csináljak, mert nagyon megijesztettem. Nagyot nézve jegyeztem meg, hogy eddig mindig amiatt panaszkodtak, hogy be nem áll a szám. Erre, mikor végre visszafogom magam (ráadásul nem is szántszándékkal), teljesen megrémíttettem vele a családom.

Anya azt mondta, hogy inkább beszéljek sokat, csak ilyet még egyszer ne csináljak.

Na ekkor határoztam el, hogy innentől kezdve nem érdekel kit, mennyire idegesít elapadhatatlan szövegelésem. Beszélek, amennyit beszélek, akinek meg nem tetszik, fogja be a fülét. ; )