Forró csoki

A lépteim dühösen konganak az üres folyosón. Csoda, hogy nem szakad le az emelet. Mintha érdekelne is, hogy mi történik. Csak egy dolog zakatol az agyamban. „Megint átvert!”

Lecsattogok a lépcsőn. Egy takarító ijedten néz utánam. Nem, semmi bajom. Nem kell aggódni. Még éppen nem őrültem meg.

Ez az emelet is üres. Jobb is. Nem kell közönség. Magányos düh, magányos dühöngés. Ez kell most nekem. 

Kezem még jobban ökölbe szorul. A százasok lenyomata a bőrömbe vésődik. Legalább nyoma marad a mai napnak.

Pedig jól indult. Felkelés, készülődés, irány a busz, aztán be a melóhelyre. Aztán meglátom Őt. A szívem majd kiugrik a helyéről. Most már megállna. Jobb lenne, ha megállna.

De nem fog. Ismerem magam annyira, hogy ebben biztos legyek. „Viseld el emelt fővel, amit az élet kiosztott neked!” Ezt mondta az öreg. Igaza volt. Igaza van. Csak rohadtul nehéz.

Eljött a dél. Újabb öröm. Végre találkozhatunk. Aztán félre hív. Nem néz a szemembe. „Van valakim. Kezd alakulni a dolog. Bocsi.” Ennyit mond. Aztán lelép. Én meg állok. És nézek. A falat. Mert Ő már nincs ott.

Kattan valami. A helyére. Mint a lámpa a rajzfilmekben. Csak itt egy homályos kép vált élessé. Rossz. Vaknak tettetni magunkat. Rossz. Aztán fáj. Aztán ránk zuhan, amit tagadni próbáltunk. Összetörsz alatta, vagy elbírod.

Ez volt. Most itt vagyok. Kicsit meginogva a súly alatt. De még bírom. Éppen hogy. Ott van az automata. Ezért jöttem le. Egy forró csokiért. Hideg van, az ellen kell. Csak az ellen... Nem csak az ellen...

Pityeg, aztán kiírja: „Üzemkész!” Akkor hajrá! Pénz be, gomb nyom és... semmi. Most mi van?! Csörömpölés. Aztán koppanás. A visszajáró nyílásában hever a százasom.

Újra: pénz be, gomb nyom... még mindig semmi. Aztán újra... és újra... és újra... semmi, semmi és semmi.

Ez direkt szórakozik velem?! Fellángol bennem a düh. Mert ha egyszer szar napod van, akkor aztán legyen igazán szar, ugye?! „Üzemkész! Dobjon be egy érmét! Aztán nyomja meg a választott ital gombját!” Legszívesebben belerúgnék!

De miért is ne? Úgyis csak nekem fog fájni. Kárt nem tehetek benne.

Nagyot csattan a lábam a sarkán. Piszkosul fáj, de azért sem jajdulok fel. Erősen összeszorítom a fogam és némán káromkodok.

Kit szidok?

A hülye gépet, mert megint a legrosszabbkor krepált be...? Őt, mert megint átvert...?

Nem. Nem.

Tudom. Pontosan tudom, kire vagyok a legdühösebb. Magamra. Mert nem tudott volna megint becsapni, ha nem hagyom. Ha nem áltatom magam. Ha nem bocsátok meg neki... már vagy századjára.

Csak állok és bámulom a kijelzőt. „Dobjon be egy érmét!” Ezt írja. Már bedobtam egyet, te szemét! Nem vetted észre?! Már nem is egyet...!

Nem bírom tovább. A fejem neki koccan a gépnek. A remegő műanyagnak. Legalább működik. Ez is valami, nem igaz?

Hirtelen nevethetnékem támad. Ironikus. Egy nyamvadt komédia az egész! Csak eddig nem láttam. Nem vettem észre...

Nevetek. Nevetek és az arcom nedves.

Esik az eső. Hm. Milyen fura. Zárt épületben nem szokott esni az eső... Lehet, hogy szólni kéne a karbantartóknak... Vagy a szerelőnek... Vagy akárkinek...

Lassan térdre esem. Hallom, hogy valaki keservesen sír. Rázkódik a testem. Én sírok. Zokogok. Mint egy rossz gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Csak felnőttben...

Az automata vigasztal. Zúgva, kattogva készíti az italt. Az italomat. Amit egy élettel ezelőtt rendeltem. Hosszú sípolás.

Kész a forró csoki.

Az ihletért és sok egyébért köszönet mentoromnak és tanáromnak, Nagy Zsukának!