Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato

- Szabad egy táncra? - nyújtotta felém kezét, s türelmesen várta döntésemet.

Fájdalmasan szép volt. Magas, sudár alakját tökéletesen kiemelte a fekete szmoking. Hullámos, gesztenyebarna fürtjei lazán összefogva keretezték nemes vonásait, fekete, mandulavágású szeméből magabiztosság sugárzott.

Mit mondhattam volna? Egy ilyen férfit nem lehet elutasítani. Kinyújtottam a kezem és az övébe helyeztem.

Ezzel megpecsételődött sorsom.

Lelkem mélyén tudtam, hogy a tánc után végem. Egy pillanatra fájdalmasan belém hasított a felismerés: nem menekülhetek...

De nem érdekelt. Biztonságban éreztem magam és teljesen elvesztem abban a titokzatos fekete szempárban.

Úgy táncoltunk, ahogy ember még soha. Lábunk alig érte a földet. Ő vezetett, én pedig követtem. Megszűnt számomra a külvilág. Átkarolt, forgatott, hozzám simult, majd eltávolodott. S mindezt olyan természetes lágysággal, amire ember nem képes.

Úgy tűnt, hogy a zene sohasem akar véget érni. Nem is akartam, hogy vége legyen. Itt akartam lenni... Vele akartam lenni.
Nem máshol. Nem mással. Ebben a pillanatban minden tökéletesnek és álomszerűnek tűnt... És ebben a pillanatban felrémlett előttem egy átható, zöld szempár.

Csak egy villanás volt az egész. Mégis szétrombolta a tökéletesség keltette illúziót. Az álomkép darabokra hullt körülöttem.

Tisztán láttam a terem minden részletét, hallottam a jelenlévők halk moraját, a poharak koccanását.
S megláttam partnerem valódi arcát, a gyönyörű maszk alatt rejtőző irtózatot. A halott arcot, a sötét, üres szemüreget, a sárga fogakat.

Gyomrom felkavarodott, rosszullét környékezett.

El akartam lökni magamtól, de erősen fogott. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Esdeklő pillantásomat a tömegre emeltem, de mintha nem is látták volna vergődésemet.

"Élnem kell! Érte! Azoknak a zöld szemeknek a gazdájáért! Nem hagyhatom magára!"

De már túl késő volt. Csapdába estem... a halál csapdájába.

Ahogy visszafordítottam fejem a rém felé, megértettem mindent: ellene nem küzdhetek.

Még egy utolsó elkeseredett próbálkozást tettem a szabadulásra, de nem sikerült.

Sorsomba beletörődve lehorgasztottam fejem, és vártam, hogy véget érjen a zene... hogy véget érjen az életem.

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole 

Danse Macabre ~ Nyitány

Az ember életében eljön az a pillanat, amikor Ő felkéri egy táncra. Az utolsó táncra.

Nem kerülheted el, nem utasíthatod vissza... nem tudsz neki ellenállni. Minden próbálkozásod hiábavaló.

Ha szerencséd van, a táncot megválaszthatod.

Ha nincs, el kell fogadnod, amit kapsz.

Van, aki némán beletörődik az elkerülhetetlenbe. Mások hangosan, kétségbeesetten ellenkeznek. De ezek az apró emberi próbálkozások hidegen hagyják Őt. Szinte észre sem veszi gyenge légyhez hasonlatos utolsó szárnycsapásaikat.

S amikor véget ér a tánc, mindenki megérti, hogy nincs több lépése.

Ott és akkor, minden véget ér.

Légy öreg vagy fiatal, nő vagy férfi - ez minden ember sorsa...

...a Danse Macabre...

A sorozat részei:

• Danse Macabre ~ Nyitány (ezt olvasod)
• Danse Macabre ~ I. tánc Appassionato
• Danse Macabre ~ II. tánc Tranquillo
• Danse Macabre ~ III. tánc Fortissimo
• Danse Macabre ~ IV. tánc Ostinato
• Danse Macabre ~ V. tánc Dolente
• Danse Macabre ~ VI. tánc Piacevole

Mély az a bizonyos tenger... vagy óceán?

Halli-hó, mi a manó?

Na jó, nem manó, csak gond és bosszúság. És hogy miért? Mert ÉRETTSÉGI van!

Legalábbis előrehozott. 1, azaz egy darab tantárgyból. Továbbá e mellé még az év vége is közelít, ergo minden tanárnak eszébe jut, hogy kevés a jegy, "illene" valami évzáró dolgozatszerűséget íratni a diákokkal.

Vagy ez csak nálunk fordul elő? Nem hinném...

A szép az egészben pedig az, hogy (mint általában mindig) tanítóink alkalmi süketségben szenvednek, mikor megemlítjük, hogy "hát de aznap már 3 tantárgyból írunk". Az olyan recsegő-ropogó famondásoktól pedig, mint hogy "diákok vagytok, az a dolgotok, hogy tanuljatok", meglehetősen tele van a hócipőm.

Igen, diák vagyok. Igen, tanulnom kell. De ez még nem jelenti azt, hogy bele is kell fulladnom a tanulnivalóba. Márpedig a tananyag mennyisége egyenlő egy tenger nagyságával (azt hiszem innen a kifejezés, hogy "tengernyi tanulnivalóm van").

Természetesen igazuk van bizonyos szempontból a tanároknak: tanulni kell, főleg ha később azzal a munkával szeretnénk foglalkozni, amit megálmodtunk magunknak.

Néha nem is magával a tanulni valóval van gond, hanem az idővel. Mert, mint köztudott, időből sosincs elég.

Ez lehet amiatt, hogy túl sok tennivalónk van (családi, iskolai, személyes, kutyás, macskás, akváriumos... stb. egyéni "szoc.problem").

De az is gyakori, hogy sokan nem osztják be jól az idejüket: "elbambulnak" tanulás közben, elbeszélgetik az időt vagy valamilyen más tevékenységgel úgy elszaladnak az órák, hogy mire észbe kapnak, már vége a napnak.

Ám van olyan is, amikor a tanulás elhanyagolásának semmi köze az időbeosztáshoz, s csupán természetes emberi lustaságról, avagy nemtörődömségről van szó.

A "tanulni-kell-de-(m)ennyit(?)" probléma tipikusan olyan dolog, amit nem lehet fekete-fehérként besorolni.  Egy kicsit mindenkinek igaza van és egy kicsit mindenki téved. Ráadásul minden diák, tanár, iskola más-más, egyedi helyzetben van, éppen ezért végső, abszolút "igazságot" tenni ebben az ügyben nem lehet.

Viszont tény, hogy bizonyos helyeken túl vannak terhelve a diákok és vannak feleslegesen megtanított dolgok. De ez egyénenként változó, hiszen míg egy programozónak nincs szüksége arra, hogy részletesen tudja Bach munkásságát, addig egy karmesternek nem árt tisztában lennie vele. (Csak egy kitalált példa a dolgok érzékeltetésére.)

Személy szerint én szeretek tanulni, mert érdekelnek az új dolgok. Viszont a szabadidőmet (amit szeretnék este 6 előtt is kiélvezni) nem akarom ennek szentelni. Van más elfoglaltságom is, amivel szívesen foglalkoznék anélkül, hogy Damoklész kardjaként lebegne felettem a "rossz-jegyet-kapok" átok. (Többek között ilyen az írás is, amire az utóbbi időben alig jutott érkezésem.)

Jó megoldást, természetesen (vagy még inkább sajnos) nem tudok.

Ha több szabadidőt "teremt" magának az ember, az sok esetben a jegyei rovására megy. Ha viszont az osztályzataira koncentrál a diák, akkor a szabadideje csökken.

Eléggé idegesítő...

De ezért kell leleményesnek lenni - és a leleményesség, mint az köztudott, a diákok legnagyobb erénye.  ; )

(Ui.: Ha valaki tudja, hogy hol lehet időnyerő szerkezetet vásárolni, küldjön egy e-mailt!  ^ ^  )

Tükör suli - 2. rész

2.

 Ma rendkívüli gyűlés volt a kápolnában. Senki sem tudta az okát, de sokan a végzős nekromanták legutóbbi szórakozására tippeltek. (Azóta sem sikerült kifogástalan állapota visszaállítani a hullákat. Tegnap olyan rossz volt a helyzet, hogy 21-ből csak 3 működött.) 

 A professzorok is furcsán viselkedtek: egy részük idegesen pislogott felénk és folyton csendre intett, míg mások olyan szadista pillantásokat vetettek ránk, hogy mindenkit kivert a víz. 

 Természetesen egyik sem gátolt meg bennünket a beszélgetésben és a találgatásban. Sőt, minél tovább kellett várnunk, annál nagyobb lett az általános zsivaj. Már a megbűvölt papírrepülők is előkerültek és idézett állatszellemek kezdtek röpködni a fejünk felett, amikor a teremben pillanatok alatt eluralkodott a csend. 

 A Mester lépett be az egyik oldalajtón keresztül, s jelenléte elég volt ahhoz, hogy azonnal elüljön a lárma. Minden tekintet felé fordult és kíváncsian vártuk, hogy elkezdjen beszélni. 

 - Ifjak! – zengett végig hangja a termen. – Szomorú okból kellett ma gyűlést elrendelnem. – Pillanatnyi szünete tartott, kíváncsiságunk pedig rohamosan csapott át félelembe. Amikor így kezdte a Mester a beszédét, annak sosem volt jó vége. – Szomorú és szégyenteljes okból. Mint tudjátok, iskolánk egyike az ország legjobbjainak. Ezért az eredményért pedig minden évben keményen meg is dolgozunk. Ám úgy tűnik, sokan közületek nem érzik át ennek a fontosságát – jelentőségteljesen végignézett rajtunk. - Akadémiánk jó hírneve forog kockán! S ennek érdekében, sajnos, kénytelen vagyok lépéseket tenni. 

 A levegő megfagyott körülöttünk. Szinte vágni lehetett a feszültséget. Senki sem beszélt, senki sem moccant. 

 - Sajnos, kénytelen vagyok rendkívüli jegyértékelést elrendelni. 

 Mindenki megdöbbent. Soha, semmilyen esetben nem fordult még elő, hogy előrehozták volna a félévi értékelést. Hiszen alig telt el egy hónap az utolsó óta! 

 - Nyugalom, gyermekeim, nyugalom! – Arcán szerető mosoly terült szét, de szeméből sugárzott a ridegség. – Minderre csak akkor kerül sor, ha egy hónapon belül nem sikerül növelni az akadémiánk átlagát. Biztos vagyok benne, hogy megbirkóztok a feladattal. 

 Többen összenéztünk. Ez inkább hangzott fenyegetésnek, mint megnyugtatásnak. 

- Még valami. A kripták hullái az akadémia tulajdonát képzik. A kínzórendben pontosan megtalálható, hogy milyen büntetés jár az iskola tulajdonának megrongálásáért. Azt hiszem, senki sem szeretné elintézni a saját azonnali elszállítását. De ha mégis – folytatta továbbra is kedvesen mosolyogva -, akkor állok rendelkezésére az illetőnek a nap bármely szakában. 

 Még egyszer végignézett rajtunk, felmérve szavai hatását, aztán távozott azon az ajtón keresztül, amelyiken belépett. De a csend még másodpercekig nem oldódott. Mindannyian döbbenten ültünk. 

 Javítani az átlagunkon. 

 Javítani... 

 - Hiszen ez lehetetlen! - suttogta kétségbeesetten a mellettem ülő. 

 - Igen, ez az... - válaszoltam színtelen hangon. 

 Vajon ki lesz a következő?

Kicsit sokáig tartott, de végre elkészült a második része a Stephanus Mágus- és Nekromantaképző Akadémia mindennapjait bemutató sorozatnak.

Már készülőben van a 3. rész is! : )
Link az 1. részhez: Tükör suli - Bevezetés és 1. rész