Zuhanok. A szél a hajamba kap és összekócolja. Hófehér felhők vándorolnak lomhán a mélykék égen. Egy madár rikoltva száll tova. Vajon meglátott?
Becsukom a szemem. Várom a becsapódást. Tudom, hogy fájni fog, ahogy testem keményen a felszínre zuhan. De nem félek. Biztonságban érzem magam. Csak egy kicsit. Egy kicsit izgulok. Milyen érzés lesz? Meddig fog tartani?
Mintha soha nem akarna véget érni a zuhanás. Tudom, hogy csak nekem tűnik ilyen hosszúnak. Valójában pár másodperc az egész. De most minden lelassult. Csak a gondolataim cikáznak hihetetlen sebességgel. Mire az egyiket alaposabban megvizsgálhatnám, már elillan, hogy egy újabbnak adja át a helyét. Képek, hangok, félmondatok. Összefüggéstelenek.
Most egy gyerekkori emlék bukkan a felszínre: apa kerékpározni tanít, de én nem engedem, hogy fogja a biciklit. Egyedül is megy. Ezt kiabáltam. Gyakran túl makacs voltam, azt hiszem. Persze számos eredményem ennek köszönhető, de… néha jobb lett volna engedni. Néha.
Szétfoszlik a jelenet. Másik kerül a helyére. Az oltár előtt állok. Hallom a pap hangját, de csak Őt látom. „Elfogadod férjedül? Vele leszel jóban és rosszban, egészségben és betegségben, gazdagságban és szegénységben, míg a halál el nem választ?” Határozott igen és melengető boldogság.
Hirtelen adrenalin árasztja el a testem, érzem, hogy minden porcikám megfeszül. Szemem tágra nyílik egy pillanatra, de rögtön be is csukom. MOST!
Testem durván a felszínnek csapódik. A bőröm csípi, a csontjaim fájnak. Érzem, hogy merülök. Kellemes, langyosság ölel körbe, mint egy puha dunna. A hajam az arcom cirógatja. Végtagjaim szabadon lebegnek. Hagyom. Teljesen elengedem magam. A fájdalom csillapodik. Nincs a közelben semmi, csak én. Minden csendes és tompa. Mint egy vastag takaró, ami beborít, és nem engedi át a külvilág zaját.
A gondolataim is lecsillapodnak. Nem cikáznak emlékek az agyamban. Üres és csendes. Így jó. Így békésebb. Csak magamra figyelek. Csak az érzékeimre.
Ütközés. Ez most más, mint az előbb. Puhább, lágyabb az érkezés. De a felület keményebb. A tüdőm feszít, ég. Ideje visszatérni. Keserű gondolat, nincs ínyemre. De mindig ez van. Nem időzhetek itt túl sokáig. Az életembe kerülne.
Lágyan mozdítok testemen. Csak lassan. Semmi kapkodás. Átfordulok a hasamra. Kezemmel megérintem az alattam lévő kemény felületet. Nem sima. Érzem a kidomborodó kis kockákat, a köztük lévő mélyebb csíkokat.
Csak még egy picit. De nem lehet. Elértem a határt. Kezemmel lágyan meglököm magam. Emelkedem egy kicsit. Behajlítom lábaimat, majd teljes erőmből elrugaszkodom.
Szinte átszakítom a felszínt. Hatalmas lendülettel bukkanok elő, fejem egy méter magasra jut, mielőtt újra elkezdenék süllyedni. Másodszor már nem hagyom. Kezemmel és lábammal tartom fent magam. Kinyitom a szemem.
- Mama!
A medence szélénél egy 5 éves angyalka áll. Világosbarna, vizes fürtjei kócosan tapadnak fejéhez.
- Még egyszer! Olyan szépen ugrottál! Még egyszer!
Mosolyogva engedek követelésének. Egy ilyen kedves kis angyalnak ki tudna ellenállni? A medence széléhez úszom, kimászok, megölelem, megcsókolom.
Aztán jöhet az újabb zuhanás.
Egy újabb, rövid kis novella. : )
Az ötlet onnan jött, hogy imádok úszni, és szerettem volna ezt egy novellámban kifejezni. Nos, ez lett belőle. : )
Hogy tetszett?
Ügyes vagy! Az elején az ember más végre gondoltam, de ez így jó nem meglepő tőled...
VálaszTörlésKöszönöm szépen! ^^ Tulajdonképpen még régebben olvastam egy történetet, aminek szintén nem az lett a vége, amire az ember gondolt (azt hittem a sztori alapján, hogy a halál, vagy esetleg valami még szörnyűbb közelít a főszereplőhöz, de a végén kiderült, hogy "csak" az őszi szünet ért véget ^^), és nagyon megtetszett.
VálaszTörlésÍgy aztán megfogadtam, hogy ha lesz rá jó ötletem, írok egy ilyen "félrevezető/megtévesztő" kis történetet. : )