Társ

   - Mama! Apu veszélyes?
   - Nem, dehogy is! – válaszolom zavarodottan. - Miért kérded?

   - Hát... a Pistike anyukája nem engedi, hogy velem játsszon, mert szerinte apukám veszélyes...

   Nagyot nézek. Hogy lehetnek az emberek ennyire korlátoltak? Ennyire előítéletesek. Bezzeg, ha a férjem Armani öltönyben mászkálna fel-alá, akkor nem mondanának ilyet!

   - Mama! Ha papa tényleg nem veszélyes - folytatja gyermekem -, akkor miért mondta ezt a Pistikének a mamája?

   Istenem! Most hogy magyarázzam el neki, hogy az emberek mennyire ostobák tudnak lenni? Hogy legtöbbször csak a külső alapján ítélnek? De talán elég idős ahhoz, hogy megértse ezeket a dolgokat. Előredőlök ültömben és nagy levegőt veszek.

   - Azért, édesem, mert a papád nem úgy néz ki, mint az átlagemberek. A külseje miatt hitte azt a Pistike mamája, hogy veszélyes. De ha megismerné, biztos vagyok benne, hogy többet nem mondana ilyen csúnya dolgokat.

   Komolyan összeráncolja a szemöldökét. Alig tudom elfolytani mosolyomat. Annyira felnőttes, ahogy itt áll előttem, elgondolkodva. Pedig még csak 7 éves.

   - Miért néz ki másképp? – Oldalra dönti fejét, úgy várja a választ.

 - Tudod, az emberek többsége nem tetováltatja magát, nem visel testékszereket és nem járkál bőrruhákban.

  - Értem – bólogat nagy komolyan. – De... – szünetet tart, én pedig intek neki, hogy kérdezzen csak nyugodtan. – Akkor apa miért öltözik így?

   Elképeszt, hogy mik eszébe nem jutnak! Rácáfol a korára. Büszkeség önti el keblemet, de látom rajta, hogy nagyon várja a választ. Nem akarom megváratni.

   - Szereti ezeket a dolgokat – magyarázom mosolyogva. - Hozzá tartozik.

  - Hozzá tartozik? – kérdi nagy, kerek szemekkel. Hoppá! Eljárt a szám. Mindegy. Most már nincs visszaút. Előbb utóbb úgyis meg kellett volna tudnia...

   - Kincsem! – nézek mélyen a szemébe. - Most egy nagy titkot fogok neked elmondani. Ezért meg kell ígérned, hogy nem árulod el senkinek sem!

   - Ígérem! – vágja rá szinte azonnal.

   - Akkor jól figyelj! – Mélyen beszívom a nyitott ablakon beáradó friss levegőt. Remélem nem követek el hibát. – Minden ember lelkében, születésüktől fogva lakik egy állat. Ő a társunk, és segít nekünk, amikor bajban vagyunk. Viszont sok ember nem érzi a benne élő társát. Sokan vakok és süketek feléjük, s fogalmuk sincs a létezésükről. Minden ember lelkében más és más állat él. Az édesapádéban egy kígyó lakozik. Közte és a lelkében lévő kígyó között nagyon szoros a kapcsolat, és ezt édesapád az öltözködésével is igyekszik megmutatni.

   - A kígyók nem gonoszak? – kérdezi aggódva, szemeiben őszinte aggódás tükröződik. - A mesékben mindig rossz dolgokat csinálnak.

   - Nem, kicsikém. Egyáltalán nem gonoszak. Az édesapádban lévő kígyó segít neki, hogy erős legyen és el tudja kerülni a bajokat. Lehet, hogy van olyan, aki a benne élő állat segítségét rossz dolgokra használja fel - folytatom elgondolkozva -, de édesapád nem ilyen ember.

   - De jó! – álmélkodik fülig érő szájjal, s jókedve egy csapásra visszatért. – Benned milyen állat él, anyu?

   - Egy farkas – válaszolok mosolyogva.

   - Ó! Nem látszik – jegyzi meg gyermeki őszinteséggel. - Te nem vagy olyan jóban a farkasoddal?

  - Nem erről van szó kicsim. Nekem nem a külsőmben, hanem a tetteimben látszik meg a kapcsolatom a bennem élő állattal.

   - Hogyan?

  - A farkasok nagyon szeretik a családjukat. Egész életükre egy párt választanak és a szeretteikért bármit megtennének. Emellett pedig roppant erősek és kitartóak. Ezek rám is igazak, hála a társamnak.

   - Most már értem! – kiált fel, s a szeme csak úgy ragyog. – És bennem milyen állat él?

  - Ó, azt még nem lehet tudni, kincsem. A gyerekeknek még alakulóban van a lelkük és emiatt a benned lévő lény is folyamatosan formálódik. De ne aggódj – teszem hozzá szomorú arcát látva -, amikor eljön az ideje, megérzed, hogy mi lakik benned. De csak akkor, ha hajlandó vagy elfogadni őt.

  - Én teljesen elfogadom őt! – kiált fel elszántan. – Csak már tudnám, hogy mi lakik bennem! – sóhajt nagyot.

   - Ne aggódj! – mosolygok rá biztatóan. - Megtudod, ha eljön az ideje.

   Végre ő is elmosolyodik. Ölembe ugrik, átkarolja a nyakam és hatalmas puszit nyom az arcomra. – Pszt! – mondom mutatóujjamat ajkamra téve, ő pedig nevetve utánam csinálja a mozdulatot jelezve, hogy erről nem szólunk senkinek sem. Aztán meghalljuk, hogy nyílik a bejárati ajtó. Leugrik ölemből és farkasként üvöltve rohan ki az előszobába.

  - Csak nem egy farkas költözött be hozzánk? – hallom a mély, lágy hangot. Ezer közül is azonnal felismerném.

   Mire felállok a kanapéról, már a nappali ajtajában áll, karján kislányunkkal.

   - Mama mesélt nekem! 

   - No és miről? – kérdi kedvesem.

   - Hát arról, hogy… - a mondat közepén abbahagyja és ijedten néz rám.

  - Édesapádnak beszélhetsz róla – nyugtatom mosolyogva. – De másnak nem! Rendben? – Lelkesen bólint, és ott folytatja, ahol abbahagyta.

   - Arról, hogy a te lelkedben egy kígyó van, a mamáéban meg egy farkas.

   Bocsánatkérően nézek kedvesemre. Remélem nem haragszik, amiért elmondtam lányunknak a titkot. De a pillantásában csak derű látszik.

   - Nagyon helyes! Épp ideje volt már, hogy megtudd. No, milyen állatot szeretnél?

   - Kígyót vagy farkast! – vágja rá gondolkodás nélkül, s válaszától felhangzik férjem öblös kacagása.

Szerintetek bennetek mi lakozik? : )