2012. január 25.

Vigyázat! Függőséget okoz!

   Kinyitom. Suhognak a lapok, peregnek az oldalak. A kezembe simul, kényelmesen elhelyezkedik. Elégedetten morog, ahogy ujjaimat végigfuttatom a sorok mentén. Lapozok. Kuncog, mintha csiklandozná. Mindjárt. Mindjárt. Csak még egy kicsit...
   Megvan! Kellemes illat árad felém. Közelebb hajolok, orromat a sárgás lapokhoz érintem. Igen! Ez az a semmivel össze nem téveszthető illat, ami minden alkalommal átjárja és megnyugtatja lelkem. Egy kicsit hűvös, mint az erdő egy nyári zápor után, de ott van benne az a telt parafa illat és az idő porszaga. Varázslatos!
   Olvasok, de nem látom a betűket. Azok már az első szó után életre kelnek. Színes ruhákba öltöznek és táncot járnak egy néma, folyamatosan változó ritmusra. Élnek. Minden mozdulatukban benne van a lüktetés.
   Most meglódulnak. Száguldoznak, örvénylenek. Körém gyűlnek, a hajammal játszanak és cirógatnak. Aztán hirtelen megtorpannak, s engem jeges rémület kerít hatalmába. Fagy vesz körbe. Csikorogva, jég kéken járják lassú táncukat tarkómtól le, egészen a gerincemig. Lélegzetem is eláll, szívem kihagy egy ütemet. Szemeim sebesen cikáznak közöttük. Várom, hogy mi következik.
   Végül enged a hideg, s kínzó lassúsággal oldódik a helyzet. Melegség járja át testem a megkönnyebbüléstől. Ezt megúsztuk.
   Új mondat, új jelenet – új színek, másik tánc.
   Észre sem veszem az idő múlását. De hogyan is vehetném észre? Hiszen éppen napokon, éveken utazok keresztül. Most a középkor, pár oldal múlva már a távoli jövő, aztán vissza a jelenbe, hogy átnyargalhassak egy másik dimenzióba.
   Leomlanak a falak, eltűnik a szoba. Itt vagyok és mégsem. Úton vagyok, s mégis egy helyben maradok.
   A hegyekben járok. Látom az alattam elterülő völgyet, a kígyózó folyót. Zöld, buja növényzet mindenhol. Az ég szikrázóan kék, hófehér felhők úsznak keresztül rajta. Madarak éneke hallatszik mindenfelől. Visszatérek farkas családomhoz, hogy együtt indulhassunk vadászni...
   Tengerparton élek. A sós homok lágyan masszírozza talpamat. A tenger moraja állandó, mintha valami fontosat akarna kétségbeesetten közölni. Minden reggel meghallgatom, s közben elbűvölve figyelem, ahogy a Nap korongja vérvörösből arannyá, majd izzó sárgává válik... 
   Fehérség vesz körbe, talpam alatt csikorog a szűz hó. A levegő hideg és tiszta, mint a fagyos kristály. A szél a hajamba kap, és pirosra csípi az arcomat. Varjú kiállt a távolban, s ijedten szárnyra kap. Más nem zavarja meg a csendet... 
   Ott vagyok, és itt vagyok. 
   Elszakadtam magamtól. 
   Hány ember kereste ezt? Hány ember keresi ezt? 
   Időutazás. A lélek elválasztása a testtől. Ébren álmodás. Bárhogy nevezik, bármit keresnek, sohasem találják meg. Pedig a megoldás végig ott hevert az orruk előtt. Még most is ott hever a vékony, sérülékeny lapokon. Mégsem találják meg a választ... És nem is fogják. Kicsit szomorú. 
   Bárcsak lett volna, bár lenne valaki, aki elmondja ezt nekik! 
   Ébren álmodok, álmodva ébredek. Olyan, mint a legerősebb kábítószer. Mégis több. Nincs idő. Nincs tér. Nincs valóság... és mégis van! Felfogom és mégsem. Látom, pedig nincs ott. Életre kel a varázs, magával ragad, és nem enged el. Mindent betölt, mindent megváltoztat. A legerősebb drog sem képes erre! Függő leszel, ha jól adagolod. Én már az vagyok. 
   Elégedetlen, sértődött morgást hallok. Bocsáss meg. Megsimogatom engesztelésképpen. Kicsit elkalandoztam. De most már csak rád figyelek. 
   Újra elmerülök, az örvény lehúz. Mintha egy feneketlen tengerben süllyednék. Egyre mélyebbre és mélyebbre. S mégis, minden másodperccel többet látok, több hang jut el a fülemhez. Illatok garmadája csiklandozza orrom, egyre jobban érzem a Nap simogató melegét. 
   Visszatérnek mellém régi-új barátaim. Páncélos lovag közeledik jobb felől, karján zöld bársonyruhát viselő hercegnő. Mögötte sárkány pihen szemét félig lehunyva, orrából szürke füst gomolyog. Balról elegáns férfi közelít. Bölcs szemét rajtam tartja, homloka ráncokba szalad, ahogy erősen gondolkodik. Társa egy alacsony, köpcös férfi. 
   Minden irányból közelednek. Megszámolni sem tudom őket. Aktatáskás emberek, férfiak és nők, középiskolás diákok, kisiskolások, öreg nénik, vámpírok, indiánok, démonok, tündérek, törpök, manók, lidércek, s még ki tudja miféle szerzetek. Félek, kevés lesz a szoba mindenkinek. De ahogy körülnézek, látom, hogy a falak távolodnak. Minél többen vagyunk, annál nagyobbra nő a szobám. 
    Egész tömeg vesz már körül. Halkan beszélnek egymáshoz. Hangjuk kellemes morajjá olvad össze.
  Lassan csendesedve válnak ketté, s utat engednek egy gyönyörű, fenséges farkasnak. Tiszteletet parancsoló léptekkel közelít. Aranysárga szemét végig rajtam tartja. Óvatosan előre dőlök és kinyújtom felé a kezemet. Még pár lépés és hozzáérek dús, szürke bundájához. Már csak pár centi választ el tőle. Csak még egy kicsi hiányzik... 
   - ANNAMARI! 
   Bumm! Elemi erővel zuhanok vissza testembe. Vendégeim köddé válnak, a pompás farkas szertefoszlik. Keményen, fájdalmasan érkezek vissza fizikai valómba. Szédülök, zúg a fejem, szívem hevesen ver. Zavartan nézek körbe. 
   - Annamari! Hozzád beszélek! Hallasz egyáltalán? – Édesanyám lép be a szobába. Csípőre tett kézzel megáll, közben bosszús pillantást vet rám. 
   Kábultan bólintok. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, s most a bennem tátongó üresség a hiányzó részért kiáltana. Megtört a varázs, elillant a pillanat, de lelkem egy foszlánya még mindig nem tért vissza hozzám. 
   Apránként enyhül a köd a fejemben, ahogy lelkem minden darabkája visszaszivárog testembe. Mintha újraépíteném magam. Lassan, de biztosan összeillesztem a szétszakított darabkákat, egésszé állnak össze az elkóborolt részek. Végre útra kelhetek! 
   Élvezettel merülök el újra ebben a végtelen óceánban, ebben a soha véget nem érő káprázatban a kezemben lévő varázslatos könyv segítségével.




A könyvek és az olvasás, ahogy én látom. : )
Nektek milyen érzés olvasni?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése