Szösszenet #1

     Hallom, ahogy a többiek légzése és szívverése egyenletessé válik. Édes, öntudatlan álomba süllyednek és csak a jó ég tudja miről álmodnak. Én ébren fekszem ágyamban arra várva, hogy mindannyian mélyen aludjanak.

     A nyitott ablakon hűs szellő jön be, meglebegtetve a függönyöket. A toronyóra őre fél tizenkettőt kiált, hangja messze száll a csendes éjszakában.

     Végre indulhatok!

     Hangtalanul elrugaszkodom az ablakpárkányról, és puhán érkezem a szomszéd ház tetejére. Meztelen talpam hangtalanul hozzáér a hűvös cserepekhez. Megfeszítem izmaimat és újra elrugaszkodom. Egy kétszáz méterrel arrébb álló ház kéményén landolok.
     Holdfényben fürdik az egész város. Ezüst színű mozdulatlanságba burkolózik minden. A fekete árnyékok mozdulatlanul pihennek a néma házakon és utcákon. Néha látni egy-egy elsuhanó árnyat. De csak macskák élik éjszakai életüket. Én mást keresek.

     A város legmagasabb pontja, a toronyóra felé tartok. Pár ugrással elérek a főtérre. Az utcák kihaltak, még a csavargók is behúzódnak a kapualjakba és mozdulatlanul fekszenek, remélve, hogy kellőképpen beleolvadnak környezetükbe. Mintha ezzel bármit is elérnének. Az egész város érzi, hogy itt vagyok. Minden gyermek, minden felnőtt. A legtöbb házban már nem égnek a lámpák, az ajtókat, ablakokat pedig mind bezárták. Alszik az egész város.

     A toronyóra mellé sétálok. Minden erőfeszítés nélkül felugrok és elkapok egy harminc méter magasan lévő kiszögellést. Fürgén tovább mászok, egészen fel a legtetejéig. Nem csapok zajt.

     Hallom az őr szívének dobogását, lélegzetvételének halk neszét. Érzem orrfacsaró izzadtságszagát és vérének sós illatát. Inai megfeszülnek, ahogy lépni készül. Fémes csörgéssel sétál el a torony tőlem legtávolabb eső szegletébe.

     Villámgyors ugrással elsuhanok az őrszoba ablaka előtt. Egy pillantásra sem méltatom a mit sem sejtő katonát. Tovább mászom, egészen fel, a torony legtetejéig. Megkapaszkodom a zászlótartórúdban és végignézek a városon.

     Minden csendes és békés. Mélyen beszívom a friss, éjszakai levegőt. Az Északi-hegyek felől fúj, magával hozva a fenyőerdők kellemes, távoli illatát. A hegyek sötét körvonalai rajzolódnak ki az éjszakai égbolton. A csillagok és a Hold fénye megvilágítja és kísérteties kinézetet kölcsönöz neki. Ha vége a küldetésnek, egy darabig a hegyekben maradok. Jó lesz végre egy kicsit távol lenni az emberektől.

     Tekintetem újra a városra fordítom. Ideje befejezni kis éjszakai kiruccanásom.

     Elengedem a zászlótartó rudat, és a tető széléhez lépek. Ellazítom izmaim, majd hagyom, hogy előre dőljek. A zuhanás csak pár másodpercig tart. Úgy fordítom testemet, hogy talpra érkezzek. Meg sem várom, hogy teljesen földet érjek. Felhasználom érkezésem lendületét, és elugrok a macskaköves térről. Villámsebesen futva és ugrálva körbejárom az egész várost. Nem valami hosszú út, de be kell érnem ennyivel.

     Végül visszaérek a fogadóhoz. Odabent minden rendben, mindenki az igazak álmát alussza. Az őr éjfélt kiált, én pedig visszafekszem ágyamba.

Ma reggel felkeltem és folytattam egy nagyon régi történetemet. Ez a kis szösszenet ebből a régi történetből való. Alapvetően a sztorit múlt időben írom, de ehhez a részhez muszáj volt jelen időt használnom, hogy hatásosabb legyen.

Na, mára ennyit, holnap újabb kis szösszenettel jelentkezem. : )

Minden jót!